Az idei FEZEN fesztivál első igazi nagy durranása a Testament volt. A szó szoros értelmében, hiszen igencsak feltekerték a hangerőt, helyi lakosok nagy-nagy örömére. Akkor még csak pár napja voltunk túl az új lemez megjelenésén, hiszen július 27-én érkezett meg a Dark Roots Of Earth. Tehát még konyhameleg volt a cucc, de azért bíztak a rajongókban és jó néhány új szerzeményt el is nyomtak a koncerten. Azóta eltelt egy hónap és azóta többször pörgettem végig az új albumot, a legutóbbi hétvégén például nagy gép előtti mélázásom alatt nem vettem észre, hogy végtelenítve megy a lejátszó és csak a harmadik teljes kör után tűnődtem, hogy igazából nem is zavart nagyon, hogy ennyiszer végighallgattam.
A kilenc új dalt tartalmazó lemez azzal együtt, hogy néhány puhább részt is tartalmaz, alapvetően kemény, és tiszta thrash album. Az említett részeket talán lehet üresjáratként is jellemezni, bár inkább helyénvalóbbnak látom azt a véleményt, hogy ezek az etapok remek eszközei a feszültség fokozásának. Ugyanakkor a nagy darálás közepette azért néhány meglepő pillanatot tartogat számunkra, de ezekről később.
A Rise Up indításnak pont elég jó, kemény zúzás végig. Igazából semmi meglepetés, de azért előrevetíti, hogy miről lesz itt szó. Viszont ami ez után következik, az egyszerűen állati. A Native Blood fékevesztett hajtása, ellentmondást nem tűrően tolja arcunkba a témákat. A Chuck Billy indián gyökerei ihlette nóta már-már forradalmi hangokat üt meg, de mindennek ellenére nagyon kerek, nagyon rendben van.
A címadó dal egy lassabb tempójú, komorabb alkotás. Kicsit talán Megadeth-es utánérzésem van a dallal kapcsolatban, de egyáltalán nem érzem a menetelősebb hangvétel ellenére sem, hogy bármiféle üresjáratként bélyegezzem. A True American Hate remek témáival és tényleg fülbemászó refrénjével húzó darabja az albumnak. A tempó az A Day In The Death-ben talán még sokkal feszesebb, kemény riffekkel és gyors szólófutamokkal operál. Meglepetésekről szóltam korábban, az egyik ilyen a Cold Embrace, ami lírai hangvételével igazi felüdülés a nagy zúzós tekerés után. Szerintem remekül megfér az albumon, bár picit régi iskola szájíze van, hogy mindig kell egy epika minden albumra, de mindegy. Aztán persze ezzel a kontraszt lett nagyobb a Man Kills Mankind-del szemben. Erre rádob egy lapáttal, hogy ez talán a legpattogósabb tétel az albumon. Kemény és pontos dobtémáknak köszönhető ez legfőképpen. Az igazi meglepetés számomra a hétperces Throne Of Thorns. Ahogy kezdődik, abban semmi meglepő nincs, keményvonalas thrash, ahogy kell. Utána viszont a váltásokkal olyan jól színezték meg ezt a nótát, hogy az kiemeli a többi dal közül. Alex Skolnick gitárszólója technikás és pontos, az epikus levezető gitárfutam pedig remek befejezés. A lemez utolsó tétele, a Last Stand For Independence pedig keretbe foglalja az albumot. A Rise Up-hoz nagyon hasonló hangulatú és tempójú, nem túl ötletes, de legalább nagyon acélos.
Természetesen a címválasztás nem véletlen, hiszen erőteljesen érződik, hogy felhagytak új hangok keresésével és visszakanyarodtak arra az útra, amin tényleg jól és otthonosan mozognak. Ez a reboot a négy évvel korábbi The Formation of Damnation albumhoz képest mindenképpen pozitív hatással volt az új lemezre.
Az album bónusz verziója mintegy 74 perc, amin extraként feldolgozásnóták kaptak helyet: Dragon Attack (Queen), Animal Magnetism (Scorpions), Powerslave (Iron Maiden).
