A Neokhrome nem ma kezdte a szakmát, hiszen már 2004-ben albummal jelentkeztek – igaz akkor még nem így írták a nevüket - Manifestation of the Forgotten Subconscious címmel. Utolsó hangzóanyaguk a Downfall/Collapse 2007-ben jelent meg aztán kisebb csönd, melynek valószínűleg az is oka lehettet, hogy Peter D. Maniak énekes zenei nézetkülönbségek (de szép szóösszetétel) miatt távozott bandából.
A nagy csendet 2012 őszén törte meg a csapat, hiszen ekkor jelent meg írásunk tárgya Perihelion, melyet a Vasvári Gyula - ének, gitár, billentyű, Katonka Barna – dob, Popomájer Tibor – basszusgitár felállású csapat rögzített még 2011 tavaszán az Audioveesion Studioban. A keverést és a maszterelést is Gyula végezte, a borító pedig a Bornholm basszer, de grafikusként talán ismertebb Havancsák Gyula, azaz HJules mestermunkája. A csomagolás digipack, így aztán itthon igencsak ritka, esztétikus külsővel jelent meg a lemez.
Azonban, ami belül van is érdekes, még annak ellenére is, hogy jómagam, nem vagyok egy nagy blekker. A Neokhrome ugyanis valamiféle atmoszférikus black metálban utazik, valahol hordozva a Sear Bliss, az Emperor, a Borknagar és az Ulver hatásait. A szinti szőnyegek miatt, amolyan nagy terek nyílnak meg a Neokhrome zenéjében, de senki ne, amolyan Dimmu Borgir féle sziruposságra gondoljon, hanem északi hatásokkal megtűzdelt epikus monumentalitásra, melyben a károgós verzéket, dallamos refrének követik általában.
Nem egy könnyen befogadható album a Perihelion, viszont 40 percével nem is vitték túlzásba a lemez játékidejét, így azért emészthető. Az Aurea intrója után gyakorlatilag a Stellar Outcast nyitja az albumot, melyben mindjárt föld körüli pályára állítják a hallgatót a lebegős szinti és gitártémák. Itt jegyezném meg, hogy a gitár talán egy kicsit hátul szól, de lehet hogy ez a koncepció része. Az ezt követő Starborn már egy morózusabb tétel, de Crystallyzed-dal újból a lebegősebb témák veszik át a főszerepet, a vége pedig ahogy begyorsítják a tételt igazi mestermunka.
A lendületet egy újabb instrumentális átkötő töri meg, melyet a lemez legvészjóslóbb hangulatú dala a Rise Above The Ridge követ. A Cosmic Grave olyan amilyennek a címe alapján sejteni lehet, rideg, hűvös, barátságtalan. Miután jól eltemettek minket az űrben egy jóval sodrósabb és a harmóniákat sem nélkülöző dallal, a Through The Surface cíművel folytatják, melynek középrészét én egy kicsit oda nem illőnek éreztem. Zárásként kapunk egy lendületesebb dalt a Cold Ashes Of Vanished Time képében, amely úgy is monumentális, hogy itt domborítják talán ki legkevésbé a szintetizátor témákat.
Összességében stílusában egy korrekt, igényes és nagyon jól összerakott lemez a Perihelion, mely a stílus híveinek biztosan sok kellemes percet okoz majd.
