E sorok létrehozása előtt visszalapoztam az előző, sokakból vegyes érzéseket kiváltó Ossian-album recenziójához. Jómagam a lelkesedők táborához csatlakoztam, elsősorban azt értékelve, hogy egy negyedszázados jubileumi torát ülő zenekar – szinte mindenkivel ellentétben – nem egy bénán összefércelt live cd-vel ajándékoz meg minket, hanem friss, ropogós nótákkal. Lángolásom elmúltával is őrzök néhány passzust emlékeimben: a gyilkos középtempós Negyedszázat, a száguldó Végsebességet, a balladisztikus Kettőből egyet, vagy a magyar „we are the championt”, azaz a címadót. Mégis, az Az lesz a győztest az idő keze a végén valahogy a középmezőnybe helyezte le nálam az Ossian-lemezek között.

Most pedig – ha nem lenne súlyos paradoxon, idézőjel nélkül írnám – „köteles vagyok lelkesedni”, mivel A Tűz jegyében kicsit jobban sikerült két éve született „bátyuskájánál”. Lelkesedik körülöttem mindenki, de most had legyek a mérleg nyelve (úgysem voltam még ): mint ahogy a sokat bírált 2011-esnek is voltak karakteres pontjai, így az aktuálisnak is lehetnek gyengeségei. Igaz, szerencsére nem sok van belőlük.

Azért is hálás dolog Ossian-kritikát írni, mert az „ős”-heavy metal zenekar kapcsán mindig valamiről el lehet filozofálgatni. Például a két lemez közt eltelt ideális időtartamról. Ezúttal – ossziáni időszámítás szerint 200 évnek megfelelő – két teljes évet kellett várni a rajongóknak. Pontosan Paksiék példája mutatja: futószalagon is lehet erős anyagokat összehozni (pl. Küldetés, Egyszer az életben), és lehet hosszabb kivárással középszerűeket (Fémzene, Az lesz a győztes). Viszont a gyorsan pörgő lemezkiadás azt a kérdést is felveti: mi lett volna, ha marad idő néhány ötlet továbbgondolására, alaposabb kicsomagolására?

Lehet, hogy éppen az időnek köszönhetjük az eddigi (talán) legérettebb Ossian-nótát, egy fél-balladát, mely a Ha te ott leszel velem címszó alatt szerepel az aktuális anyagon. A másik alkotás, mely még – lefogadom – bekerül az Ossian-klasszikusok panteonjába, az a címadó A tűz jegyében. Bár Paksi Endre egy ideje nem szántja fel a színpadot, energikussága – „duracell-nyuszisága” – negyedszázada ugyanaz minden más szempontból. Itt viszont elmereng az idő múlásáról, a veszteségekről…de csak azért, hogy a refrén újból fénylő kontrasztot kaphasson!  Ez a lírai gond nélkül illeszthető az Éjféli lány, Magányos angyal kezdetű és a legutóbbi időkig ívelő sorozatba.

A kompromisszumok nélküli „duracell-nyusziságot” pedig a nyitó Ezredszer képviseli. Témáját tekintve az Ítéletnappal rokoníthatjuk, leszámítva, hogy zeneileg jóval visszafogottabb „ősénél”, és ez az egész anyagra így jellemző.  Az Ossian-lemezeket indító lírai intro ezúttal belesimul a dal elejébe.  A Mienk a pályában a valaha volt egyik legjobb Paksi-szöveget találhatjuk, és a hozzá való muzsika sem kutya! Az Életveszély ürügyén egy újabb érdekes témát vethetünk fel: vajon kell-e egy „veterán” bandának fejlődnie, vagy csak arra vigyázzon, hogy ne okozzon csalódást híveinek? Utóbbi szempontból valóban „életveszélyes” a szerzemény; itt Endre leginkább a Wellington-korszakból ismert kísérletezősebb lénye nyilvánul meg. Csakúgy, mint a Mindig veledben – bár azt megszokhattuk, hogy a zenekar lemezeit előszeretettel csengeti le egy-egy„alterebb” középtempóval. Mindenesetre ezek alapján a megszokott útról való letérés támogatható!

A robot témája bármilyen közhelyes is, maga a kivitelezés izgalmas, érdekes. A Szakítópróbát valahogy nehezen fogadtam el/be, talán túlságosan is tipikus Ossian. Közepén a gitárszóló viszont – ha lehet ilyen jelzőt egy dübörgő dal esetén használni – gyönyörű!  Eddig nem jutott el hozzám a Fogadd el magad üzenete sem (nem maga a cím),s mivel második dal, egy kicsit aggódtam a lemez további sorsáért (mint kiderült: alaptalanul). A Végzetem a kezdettől az a bizonyos elmaradhatatlan r’n’r-himnusz, ami a gondolkodásra késztető többi dalszöveg gyűrűjében ezúttal kakukk-tojás.

Ha jól számolom, az összes dalt kiveséztük. Csak hármat "szidtam" a tízből – ez egészen jó arány! Olyannyira, hogy – mivel az előző dalgyűjteményre négyes osztályzatot adtam, és valahogy ki kell fejeznem a kettő közötti különbséget – erre 4 és felest szánok. Viszont marad számomra újkori etalonnak az Egyszer az életben – talán hozzájárul státuszához a rajta szereplő feldolgozás (újra gondolás) és az instrumentális nóta.  De A tűz jegyében (lemez) hasonló módon méltó a ’90-es évek „Oszi-klasszikusaihoz”, sőt, az Ossiannak – egyedülálló módon - sikerült feledtetnie új anyagaival a hős-korszak romantikáját.