Ugyan már több mint egy hónapja, június 6-án jelent meg a finn Children Of Bodom nyolcadik nagylemeze, a Halo Of Blood, talán még nem vesztett annyit az aktualitásából, hogy most írjunk róla néhány sorban. Tekintve, hogy a zenekar erre az albumra beígérte minden idők leglassabb és leggyorsabb COB dalát is, továbbá mégiscsak finn melodeath zenéről van szól, meg is néztük közelebbről az új lemezt.
Legutóbbi lemezük a 2011-es Relentless Reckless Forever után végre az volt az érzése az embernek, hogy talpra álltak a Blooddrunk okozta padlózás után, újra beindult a „riff-gyár” a szintifutamok helyett és hozzá a neoklasszikus, power metálos gitárszólók. Szerencsére ez a pályát követi az új lemez is, csak még sötétebben és keményebben, így nagyon nem is lehet azon meglepődni, hogy a háromnegyed órányi zene meghallgatása egyszer korántsem elegendő.
Az általam megszerzett verzióban tíz dal sorakozott, plusz egy feldolgozás, de létezik olyan kiadás is, ahol két feldolgozás van.
A kezdő Waste Of Skin-nel gyakorlatilag a lemez beállítja a kötelező haladási sebességet, amiből igazából csak párszor vesznek vissza. A címadó dal, noha szerintem nem a legjobb dal a lemezről, de agresszív és pusztítóan gyorsan teker, thrash-szerű riffekkel és dobokkal hagy nyomot az emberben. A Scream For Silence dallamosabb, mint az előző kettő és sokkal mázsásabb lüktetéssel kúszik végig a maga szokásos négy percén. A gitárszólók a korábban emlegetett power metálos utánérzésűek, mégis jól megfér. A Transference első gitárszólói ugyan sokkal jobbat ígérnek, ám így is nagyjából a legkiemelkedőbb dal a lemezen. De akkor is: lehetett volna ebből kihozni sokkal többet… kár érte.
Viszont amit a következő dal, a Bodom Blue Moon hoz, azt viszont egyik nóta sem tudja a lemezen. Ez pedig a fülbemászó refrén. Kegyetlenül eltalált és dallamos első hallgatás után már meg is ragadt. Viszont (persze, hogy mindig van egy viszont) a gitárszólózást eltúlozták. Mintha egy régi Strato albumot hallgatnék, szana-széjjel bonyolított „gitár maszturbálás”. Inkább zúzzunk egyet. Minden kívánságom így teljesüljön, jön is a The Days Are Numbered, le is tépi az ember féjét – köszönjük. Nem vágom a teljes COB életművet, de ez lehet az a leggyorsabb nóta, amiről beszéltek korábban. Utána meg a jön a leglassabb, amiről beszéltek, a Dead Man’s Hand On You. Ez tényleg egy lassan induló nóta, a közepe-végére is inkább csak egy öreges málházásba megy át, de rendkívül hangulatos dal.
Aztán a lemez végére, az utolsó három dalra visszateszik a sebességet oda, ahova kell és kapjuk a szokásos (mármint ezen a lemezen szokásos) thrash-power-death metal egyveleget. Ez az etap talán a One Bottle And A Knee Deep miatt marad emlékezetes, azon belül is inkább az eszméletlen dobszóló miatt. A végére maradt egy kis lazázás a Loudness klasszikus Crazy Nights dalának COB-os interpretációja, ami eléggé harapósra sikerült.
Hogy összességében mit is lehet elmondani a Children Of Bodom új lemezéről. Hát csak annyit, hogy nagyjából egy évtizede nem volt ennyire erős lemezük! Kőkemény riffek, (néhol túlzó) trükkös és pörgős gitárszólók, ehhez keverve a szokásos COB hangzás. Ja és nem megfeledkezni róla: a zenekar november 22-én a PECSA-ban lép színpadra.
