Azóta követem Jeff Waters és az Annihilator munkásságát mióta először olvastam a zenekarról a Metallica Hungarica demó rovatában valamikor a '80-as évek végén. Az Annihilator 1989-ben adta ki az első lemezét, amely klasszikussá vált, ennek több mint 20 éve! Bár voltak kevésbé sikerült lemezeik is, a zenekar azóta is a legmegbízhatóbbak közé tartozik ha minőségi zenéről van szó. Most három év szünet után újra itt van Jeff és ismét szállította a rajongóknak félelmetesen jó riffjeit és a modern thrash metalt. Szándékosan nem írtam, hogy Jeff és csapata, ugyanis az alapító gitáros multitalentumon kívül egyetlen stabil tagja van a zenekarnak Dave Padden gitáros/énekes.
Mi ez? Slayer? Mintha a Show No Mercy albumról maradt volna le a Deadlock, Padden egy az egyben imitálja a fiatal Tom Arayát, csak a szólónál eszmélek fel, nem, ez nem Slayer. Ezt leszámítva tipikus Annihilator a nyitónóta, energikus, elég gyors akárcsak a No way out és ebben szerencsére nem loptak máshonnan. Nem értem miért volt erre szükség, kizárt, hogy Jeffnek elfogytak az ötletei vagy a jó témái. Mentségükre szóljon, hogy a Deadlock eléggé emlékezetes ahhoz, hogy hallgatás után is itt motoszkál a fejemben a refrén.
Na ne! Red Hot Chili Peppers? A No Surrender olyan funkys basszusfutammal kezdődik ami inkább jellemző RHCP-re mint rájuk, szerencsére egy Waters-riffel gyorsan átváltanak Annihilatorba. Nem szeretem a RHCP zenéjét, szerintem semmi keresnivalója a lemezen ennek a hatásnak, ugyanakkor egy kis kísérletezés változatosabbá teszi az albumot, de szerintem ebben az irányban nem kellene erőltetniük a zenéjük színesítését. Szerencsére nem uralkodik el a RHCP mánia, így inkább érdekes színfolt a lemezen, nem húzom le miatta és Jeff Waters mindig is szívesen feszegette a műfaji kereteket. Itt egy kis funky, de van rock 'n' roll és egy kis punk ami legmarkánsabban a Wrappedben egy könnyed, pörgős-punkos számon hallatszik, amelyben Danko Jones énekel de egyáltalán nem lóg ki a sorból, mint a No Surrender vagy a következő ballada. Jó lenne ezt koncerten látni D.J. vendégszereplésével, fergeteges show lenne a gyors-pattogós nóta! Az egyik kedvencem a lemezről.
Nem csak Jones vendégszerepel, a Children Of Bodomos Alexi Laiho is beugrott szólózni! A Perfect Angel Eyes az album balladája és ha a szövegtől eltekintek nem az a könnyfakasztó, túldramatizált nyáltenger, ahhoz túl erőteljes. Jeff Waters érzelmes szerelmesdalt írt a menyasszonyának, ez inkább maxira való lenne, hogy a rádióknak is legyen mit játszani, de Jeffnek elnézem.
A gyors és dühös Demon Code helyrebillent a ballada után, igazi headbangelős nóta, koncertre való! A Fight The World tipikus Annihilator szám súlyos és gyors majd a lemezt zárja a több mint 8 perces One Falls, Two Rise, ami lassan kezdődik és már arra számítottam, hogy még egy balladát hallok amikor a nyakamba zúdult az Annihilator! Jeff Waters a végére még odaszúrt egy olyan számot és szólót miheztartás végett ami után nem felejtem el, hogy melyik lemezt is hallgattam az elmúlt közel 50 percben.
Létezik dupla lemezes verzió is, a második lemez egy Best Of album, amelyen régi klasszikus Annihilator dalok vannak újra felvéve. A lemez tele van Jeff világbajnok riffjeivel, nagyszerű szólókkal, de Padden fejlődése a legszembetűnőbb, remélem a jövőben nem fog majd lekoppintani nevesebb énekeseket, ez felesleges ugyanis van hangja amit magabiztosan használ. Összességében ez egy jó album, amit jó hallgatni. Nem hibátlan, de amit ígérnek, amit az Annihilator név ígér azt végig megtartják. Ajánlott!
