Azok a szerencsés flótások, köztük jómagam is, akik 2006 márciusában látták a banda Süsis fellépését, sosem felejtik, amit ott történt. A Doomriders elemi erővel vágott rést a koponyán, küldte szét a hallójáratainkat, és perdített táncra már a nyitó Black Thunderrel.
Az erőteljes HC kiállás mellé egy könnyed, rock and rollba mártott stoner/doom elegy párosult, ami azóta is párját ritkítja. A koncert végén percek alatt szétkapkodtuk a merch pultot. Legnagyobb bánatomra akkor még nem gyűjtöttem bakelitet, de a cd azóta is elő-előkerül. Nagyon úgy tűnt, hogy egy igazi rock and roll szörnyeteg van születőben, amire aztán a 2009-es Darkness Come Alive lemezzel kicsit rácáfoltak.
A Converges Nate Newton a négyhúros helyett gitárral, és a diósgyőri acélművekben kovácsolt hangszálaival szép lassan kivezette a rock&rollt, és átadta a helyét a káosznak, ami egy lépéssel közelebb hozta a Doomriderst anyazenekarához, de azért jól elkülöníthető egységként üzemelt tovább. A Darknessnek egy komolyabb hibája van, hogy az amúgy piszok erős lemez túl hosszúra lett eresztve. Ettől függetlenül van rajta 4-5 egészen kiváló dal, és maga az album is bőven átlag feletti.
Az ezt követő 4 évben sor került egy új Converge lemez felvételére, majd annak turnéjára, így a Doomriders kicsit háttérbe szorult, hogy aztán ez év végére ismét egy erőteljes rohamot intézzen az ember hallójáratai ellen.
Sajnos első hallgatásra egyáltalán nem volt képes felvillanyozni a Grand Blood. Másodjára sem. Elfogyott a kraft? Nem nyomják kellően fullba a kretént? Sok csapvíz fogy a próbákon? Kiveszett minden izgalom a zenéből. Ennyire Converge aftertaste még sosem volt. Talán furán hangzik, de az a vidámság, ami a nyers agresszión át is érezhető volt, teljesen kiveszett. Komor a hangulat, cseppet sem éreztem jobban magam a bőrömben a hallgatása közben. Az első reménysugár a 8. Gone To Hell nótában csillant fel, de rögtön utána ki is hunyt. Az elkeseredettség hangokba öntve nálam mindig tuti befutó, a körülöttünk zajló negatív események ráreflektálása egy Sirensben kifejezve hátborzongató, felemelő, a hideg ráz ki, amikor csak hallom. Na, ahhoz fogható itt egy szál sincs sajnos. Nyers agresszió, egysíkú dalok csokorba szedve, ami valami perverz oknál fogva még mindig szórakoztat, de leáldozóban van a Doomriders mágia. Remek táptalaja a sokat hangoztatott "az első lemez volt a legjobb" sznob frázishoz. Csatlakozom én is a csordához. Kár érte.
