Remélem mindenki kipihente magát az ünnepek alatt, és felszedett pár kilót is. Itt az idő, az új esztendő, hogy a plusz kilókat ledolgozzuk. Mit fogunk idén is tenni? Várjuk a sok-sok jó koncertet, és az új zenéket.Az idei év első nagyon várós albuma számomra az Ektomorf új lemeze a Retribution volt, ami hamarosan a nagyközönség számára is könnyen elérhető lesz. Addig viszont, nincs más választásotok be kell érnetek a Mi véleményünkkel.
Az Ektomorf tipikusan az a zenekar, akik mellett nem lehet csak úgy elmenni. Lehet szeretni vagy utálni őket, irigykedni rájuk, de közömbösnek nem lehet lenni velük kapcsolatban. Büszkének kellene arra lennünk, hogy van egy ilyen zenekara kis hazánknak, akik nemzetközi szinten is képesek voltak lerakni valamit az asztalra (akárki, akármit mond az Outcast egy kegyetlen jó album). Most az tök mindegy, hogy Zotyának milyen az angolja, hogy melyik riff mennyire primitív. Elérték azt a szintet, amiről az itthoni zenekarok kilencvenöt százaléka csak álmodik.
A hangzással ezúttal sincs semmi baj, Tue Madsen bácsi azért érti a dolgát, és a lemez hangzása odavág rendesen. Ellenben a dalok egyediségével már sajnos akadnak gondjaim. A Black Flag – Redemption hangulathoz próbál közelíteni az album, csak sajnos nem túl eredeti ötletekkel. A nyitó You Can’t Control Me kimondottan az I Choke felturbózott változata. Amikor néztem a stúdiós videókat csodálkoztam is, hogy ezt most újra feljátsszák vagy micsoda? De ezzel még olyan igazán nagy hiba nem is lenne, mert csomó zenekar felhasznál régi dalokból ötleteket, riffeket, amiket új köntösbe varázsolnak. Viszont a második tétel, a Ten Plagues a pofátlan koppintás kategóriába esik. Tudjátok, van az a zenekar…Jaj, mi is a neve, volt valami gyökeres száma… Megvan! Sepultura, és annak a Roots Bloody Roots című dala. A riff egy az egyben ugyan az, de még az ének dallam is, csak „Roots bloody roots” helyett itt „Ten Plagues” van. Akármennyire is szeretem a srácok eddigi munkásságát ez után a dal után már nem voltam annyira kíváncsi az album folytatására. De azért szemezgessünk még kicsit, mert ilyen könnyen nem dobom be a törölközőt.
Az Escape című dal kimondottan tetszik bár, nem azt a vonalat képviseli, amit annyira megszoktunk a zenekartól, de tipikusan olyan dal, amire koncerten lehet őrjöngeni, és ugrálni. Az I'll Nino énekesével készült Numb And Sick című dalt, sokkal jobban el tudtam volna fordított esetben képzelni. Tehát, hogy Zoli vendégszerepel az ő egyik lemezükön. Az utóbbi, albumukon mindig feltűnik egy éneklősebb dal is, amivel igazából nem is lenne bajom mert, a Sea Of My Misery annak idején remekül sikerült, viszont nem feltétlenül kell erőltetni többször. Olyan ez, mint a kutyavásár. Az I Hate You-ban meg érzek egy kis Beatles – Hard Days Night feelinget. Igazából megértem, hogy van bennük düh, kiben nincs? De a Retribution-on feltűnt, hogy most a hate szavak száma nagyon megsokasodott. Oké, persze nem lehet kis nyuszikról, meg Csingilingről ordibálni, de azért lehet nem kéne ennyit utálkozni.
Sajnos ez az album engem nem talált meg magának. Talán a What Doesen’t Kill Me-hez lehet hasonlítani. Ott a zenekar eléggé mélyponton volt, és nem is születtek olyan igazán erős dalok, de vissza találtak anno magukhoz a Redemption-nel és a Black Flag-gel is. Bízom benne, hogy a következő album majd leviszi a fejem, addig meg majd koncerten tombolok és ordibálok. Béke, Szeretet, Metal
