Amikor kiderült, hogy idén új Ektomorf lemez jön, egyből lecsaptam rá a szerkesztőségben, pedig azért akadt rá más jelentkező is, aki szívesen alkotna véleményt hazánk egyik leginkább megosztó metal zenekarának legújabb albumáról. A Vivid Black december 8-án látja meg csak a napvilágot, azonban mi már megtudtuk hallgatni. És, hogy milyen? Az is mindjárt kiderül.

Érdemes tudni rólam, hogy én a régi Ektomorfot nagyon éltem. Az Instict, Outcast,  What Doesn’t Kill Me albumok rongyosra lettek hallgatva, de karcosra annyira minimum, hogy ma már semmilyen lejátszó nem indítja el ezeket a CD-ket. Ahhoz képest az utolsó két album, ami tényleg a thrash metallal kacérkodott iszonyatosan távol állt tőlem. Ezért is lettem most kíváncsi az előzetesek alapján. Igen, A klipes I’m Your Last Hope nekem bejött a maga Slipknotos riffelésével is. A Vivid Black tíz dalt tartalmaz összesen, és a már említett klipes nóta nyitja a sort.

Érdekes mert nyitásnak nem feltétlen egy ilyen kaliberű dalt raknék be. De legalább ismerős, nem okoz nagy meglepetést, noha a dal felvezetése egy kicsit hosszú a maga közel fél percével, de ettől független Tue Madsen féle keverés egyből megmozgatja a nyakamat. Kellemesen rávezet az albumra, felkészít arra, amire nem számítottam. A beharangozó szerint ez most egy még sötétebb anyag, mint bármi előtte, bár kétlem, hogy az Outcastet bármi is felülmúlja. Zoltán, nehéz időszakon van túl, amit egyértelműen nagy adag metal zene hallgatásával próbálhatja feldolgozni, ami visszaköszön tíz új dalban is. Azzal alapjáraton, ha hatással van a zenédre valami, szerintem semmi probléma nincs, amíg nem veszel át konkrétan egy-egy riffet. Ezen a lemezen nem tudom, hogy a nehéz időszaknak köszönhetően, vagy az új felállásnak hála, ami lehet, hogy egy jó adag vérfrissítés is volt, de sokkal jobban érzem a Slipknot megoldásait megfűszerezve némi Static-X-szel. Ezek főleg a gitárok hangzásán, dallamvezetésein érződik, illetve a doboknál nem egyszer jön vissza több hasonló megoldás is, mint amit a megboldogult Joey használt a korai, főleg az első selftitled lemezen. Ezek mellett, ami újdonság a lemezen, hogy ennyi tiszta ének utoljára talán az Acoustic lemezén volt a zenekarnak.

Akármennyire is érezni a hatásokat a Never Be The Same Again például egy tök jó dallamosabb dal, amiről a Wait And Bleed jut eszembe, de mégis tök más megoldásban. Ez már első hallgatásra is az egyik kedvencem lett a lemezről. Amúgy abban tényleg igazuk volt a srácoknak, hogy ez a lemez nehezebb, súlyosabb, mint a korábbi anyagok, ebből gondolom, hogy kevesebb rajongónak fog bejönni ez az irány. De ugyanígy szimpatikus például a számomra a The Best Of Me, ahol hozzá mertek nyúlni Zoltán hangjához, így egy tök különleges hatást értek el. De az újítás ereje az egész lemezre érvényes, hiszen több helyen is használ a zenekar különböző sample-öket, amik erősítik a hangulatot.

Érdekes, hogy vannak különösen lassabb tételek is a lemezen, mint például a lemez címadó dal, aminél azt érzem, hogy csak húz maga után, akár az ökör az ekét. Azért a Fade Away nyitó sora a már említett hatásokkal megmosolyogtató, pláne, hogy közben a lemez egyik legdallamosabb szerzeményt hallgatjuk. Hangszerelés tekintetében jól szól a lemez, nem lehet rá semmi panasz, minden hangszert szépen és tisztán kilehet hallani a többi közül. Különösen tetszik, ahogy Csabi basszus hangzásást elhelyezik az albumon. Nem túl hivalkodó, de eléggé tökös a zenéhez. A pergő hangja is nagyon bejön, mert kellemes karaktere van, ami nem tépi le a fejedet, de úgy szólal meg, ahogy egy-egy ilyen dalban kell neki. Az énekek mókolása már más ügy, van ahol értem, hogy miért kell, hogy nyersebb legyen, vagy éppen effektezettebb, de ettől függetlenül nem mindenhová való az, amit éppen használnak, szerintem. Sok visszacsatolást is hallok egy-egy riffnél a korábbi albumokhoz, de mikor felidézném, hogy ez az Instict riffje éppen beindul a dal és totál más lesz belőle. Emiatt egy kellemes hallgatnivaló, hiszen találok benne kapaszkodót a régi cuccokhoz még akkor is, ha ez már egy teljesen más zenekar.