Az Opeth megismerése számomra egy örök emlék marad. Nem csak úgy volt, hogy haver mondja, hogy ezt hallgasd meg, te meg immel-ámmal berakod a lejátszóba (ja, akkor még lemezlejátszók voltak főleg). Gimiben vagyunk egy angol órán, ahol egy ma is nagyon jó barátom éppen azt tárgyalja a tanárnővel, hogy este ha találkoznak a koncerten nehogy magázni merje, mert lesz nemulass. Na, ekkora tudtam meg, hogy mi az az Opeth, de pénz hiányában a koncert kimaradt. Azóta ezt a hibát pótoltam, sőt a teljes diszkográfiát is beszereztem már. Most meg itt a legújabb album....

Mikael Åkerfeldt-ről sok minden elmondható, de az nem, hogy követné a trendeket. Éppen ezért bírom a csávót. Mindig olyan zenét csinál, amilyet Ő akar, és nem foglalkozik a rajongók igényeivel. Az előző Hertiage album után azt mondta, hogy a következő biztos sokkal keményebb lesz, jobban fog ordítani-hörögni. Most meg itt a Pale Communion, amire mindent el lehet mondani, de azt, hogy kemény lenne, azt semmiféleképpen. Az előző albumon több volt a kemény megmozdulás, mint itt. Mondjuk egy Opeth lemezt lehet kritizálni, hogy mennyire lightosabb, vagy mennyivel jobb lenne, ha itt lenne egy kis hörgés ott meg blast beat, de minek? A zenekar  még soha nem készített olyan lemezt, amit nem lehetett volna értékelni.

Mindegyiknek megvan a maga íze, amitől különleges lesz. Nos, ez az album is erősen hippi, hetvenes évekbeli feelingben készült. A River című dalt, imádom ahogy az akusztikus bontott gitárral kezdődik, annyira naplementés zene, annyira magával tud ragadni. Az igazi fájdalmas feelinget meg a Moon Above, Sun Below című dalban kaphatjuk meg. Véleményem szerint ezek a dalok, nem is igazán dalok, hanem megzenésített versek. Majd persze jön a sok Blackwater Park-Orchid időkből származó beszűkült, keserű szájízű "rajongó", akik majd nem fogadják el a mostani Opeth-et. Tény, hogy ez totál más, mint mondjuk a Ghost Reveries idejében, de ez is marha jó. Ne mondja nekem egy srác se mikor egy csaj előtt marha alternatív metalosnak akart látszani, nem mutogatta a hölgynek a Damnation dalait, még én is csajoztam azzal (régi szép gimis idők).

Egy szó, mint száz a a Pale Communion marha jó, de nagyon kell hozzá egy békés, nyugodt hangulat. Jobban elbírtam volna viselni, ha az album az ősz legelején, vagy tavasszal jelent volna, meg mivel úgy hangulatban jobban elbírt volna kapni, mint most a negyven fokban, de így is marhára tetszik. Remélem minél előbb meglátogatnak minket megint a srácok. Aztán egy koncerten azért lesz durvább dalocska is majd, ne aggódjatok. Addig meg.... Béke, Szeretet, Metal