Visszatért a kétezres évek elejének/közepének nagy sikercsapata, a Disturbed. Biztos van, aki ennek hallatán magából kikelve rohan a lemezboltba, vagy tölti le az albumot, de a másik végletet is lazán el tudom képzelni, miszerint a hideg verejték gyötri azokat, akik meghallják akár a zenekar nevét is. Én a neutrális megfigyelő szerepét magamra öltve ültem neki az album hallgatásának.
Az elején le kell szögezni, hogy Disturbed sosem volt a szívem csücske. Meghallgattam őket, elismertem, hogy valamit tudnak, nekem mégis nagyon hasonlóak voltak a dalok, albumok és nem a jó (AC/DC, Motörhead, Slayer) értelemben.
Amikor 2011-ben félreállították a zenekart, Draiman belefogott a Device-ba, kidobott egy közepes albumot, Mike Moyer pedig az Adrenaline Mob ritmusszekcióját erősítette a mindig mindent megmondó Mike Portnoy mellett. Aztán Moyer tavaly otthagyta a Mobot, de a másik oldalról, a Deviceról sem volt semmi hír, Draiman leginkább csak a legutóbbi Trivium lemezt megdisturbedesítő producermunkájával hívta fel magára a figyelmet. Gyanúsan nagy lett a csend, majd egyszercsak beparkolt a köztudatba az Immortalized. Mit lehet csinálni, azért csak egy szemi-kultikus zenekarról van szó, illik belenézni, mire is volt jó ez a pár év hiátus.
Az első benyomásom az, hogy a menetrend szerint készített előző korongoknál sokkal élettelibb, frissebb lett az új anyag. Persze, megvannak a tipikus elemek: David, ha akarna, sem tudna máshogy énekelni, a riffelés, a gitárdallamok is a jellegzetesség jóleső, biztonságos keretein belül maradnak. De mégiscsak egy paraszthajszálnyival jobbak lettek a dalok úgy nagy általában és ez mindenképp a pozitív irányba billentette a mérleg nyelvét nálam.
A megjelenés előtt szépen elcsepegtetett dalok szépen meghozták az étvágyat, jöttek a kötelező nyilatkozatok is. Mind közül a legbugyutább Draiman füves nyilatkozata volt. Szerintem senki nem kapott a szívéhez azután, hogy közölte a pórnéppel: ő bizony betépve szokott dalolászni. De a hírverés fontos szerepe a marketingnek, hát legyen. Ha a zene kárpótol, nem bánom.
Az egész korrekt, de amúgy semmi extrát nem mutató intro után a címadó döngölése csókol meg az öklével. Lazán konstatálhatjuk, hogy igen, a szaggatott riffelés és az énekhang bizony a régi, mintha meg sem történt volna az a szünet. Én mondjuk kezdésnek nem raktam volna be, mert például a következő The Vengeful One egy gondolatnyit jobban sikerült darab lett. Az első igazán kiemelkedő (értsd: nem tipikusan, hagyományosan Disturbed-ös) szerzemény amúgy a The Light, a címéhez méltó lebegésével. Nagyon eltalálták, a lemez egyik legkiemelkedőbb darabja! Kiváló párost alkot az egyenesen táncra hívó refrénű What Are You Waiting For-ral.
A kiemelendő dalok sorát a telefonbejátszásokkal dúsított Save Our Last Goodbye erősíti, majd jön a betépve feldalolt, biztosan új füves himnusszá váló Fire It Up. Míg előbbi valóban az erősebb eresztésből való, az utóbbi inkább a közepesebbek táborát erősíti. A refrén Panterás/Slipknotos témáját leszámítva az egész egy lazulós darab, de a mondanivalóját leszámítva tényleg semmi extra.
Ezután a Simon & Garfunkel Sound Of Silence-e jön. Eljátszották ezt is, köszönjük, nem lett rossz ez sem, de ennyi. Ezzel szemben a jobban ideillő Never Wrong a nu metal korszak szebb korszakait idézi fel a hadarós verzéjével, ahol kapunk egy szólót is, ha voltunk olyan ügyesek, hogy kitartottunk eddig. Zárásnak a Who Taught You How To Hate jelentkezik, azon kívül, hogy tipikus Disturbed-ös, sokat nem tudok elmondani róla.
A deluxe verzió 3 további dallal ajándékozza meg a lelkesebbeket. A Tyrant inkább mehetett volna a lemezre néhány másik helyett, viszont a másik kettő már kevésbé jellegzetes, tipikus extrának való anyag.
Disturbed vitathatatlanul visszatért. Viszont kevesebb néha több alapon megspórolhatott volna néhány dalt a b-oldalakra, mert a színvonal sajnos nem egyenletesen magas; ráadásul mintha a lemez második fele lenne a combosabb. Mindenesetre a másodvirágzáshoz tökéletes kiindulópont lehet.
