A két évvel ezelőtt, amikor duplalemezzel megjelent a The Living Infinite, ami egyrészről a Soilwork pályafutásának addigi csúcsa volt, másrészről pedig simán odafért az 2013-as év legjobb tíz lemeze közé. Természetes, hogy a banda megpróbálta meglovagolni az előző lemez sikerét és nem nagyon változtatva a recepten, megírta gyakorlatilag annak folytatását, a The Ride Majestic-et.
A valóban csodaszép borító (Borbás Robi munkája) mögött meghúzódó tizenegy szám (a bónuszban plusz kettő) tökéletes másolata a The Living Infinite-nek hangulatban, hangzásban és stílusban. Ez lehetne egy negatív kritika is a zenekar felé, de nem az. Nem mentek bele egy újabb dupla variációba és milyen jól tették, mert az valószínűleg egy kifulladósabb projekt lett volna. Ez így tizegynéhány dallal pontosan eltalált hosszal mindenféle hókuszpókusz nélkül úgy telik el egy kellemes óra, hogy közben teljesen felvillanyoz a zene, amit hallgatsz. Mindenféle túlokoskodás nélkül, a zenekarra jellemző szólókkal, riffekkel és nyújtásokkal (Strid részéről) teli négy-öt perces dalokkal gyakorlatilag csúcsra járatták azt, amit az előző lemezen elkezdtek.
A dalonként elemzések helyett inkább momentumok kiragadására koncentráljunk, azokra a pontokra, amik azon túl, hogy a lemez egy folyamatosan magas színvonalat képvisel, mégis kiemelkednek. Ezek a pillanatok leginkább hangulatuk miatt hoznak hatalmas pluszt a lemeznek és persze emiatt nagyban befolyásolják az album végére érvén az összképünket, hiszen mégiscsak azért hallgatunk zenét, hogy valamilyen érzéseket kiváltson belőlünk. A címadó és egyben első dal élből olyan hangulatot áraszt, amitől nem lehet szabadulni, nem lehet egyszerűen rossz a lemez és nem is lesz az. Nem mellesleg mindjárt az elején durrantanak egy majdnem legjobb dalt a lemezről. Ugyanilyen a hangulata az Enemies in Fidelity kezdetének, aminek ugyan a közepe tipikus soilworkös rohanásba vált, viszont a refrén újra olyan szinten üt, kárpótol azért, ha nem igazán vagyunk épp ráhangolódva a durvulásra.
A refrének ének témái amúgy általában nagyon eltaláltak, dallamosak és könnyen fülbe mászóak, ahogy erre már azért volt példa sok korábban is, szóval ez sem nagy megfejtés, nem újdonság, egyszerűen minden íz kezd összeérni. Ennek egyik legjobb példája a Petrichor by Sulphur, ami egy teljesen átlagos dal lenne a banda diszkográfiáját ismerve, de a refrén itt is felrántja az egész dalt a maximum közelébe. A másik dolog, ami nagyon jól működik a lemezen, az a gitártémák, amiket nagyrészt David Anderssonnal köszönhetünk. Változatosak és kellően komplexek (mégsem szétmatekolt), emellett mégis megőrizte a Soilwork kvázi-védjegyének számító stílusát. Ez igaz a riffelésekre és szólórészekre is. Igaz, hogy ez sem itt alakult ki, a The Living Infinite is kiváló témákkal dolgozott, ám most ezt most még érettebbnek, jobban kimunkáltnak érzem. A Whirl Of Pain egésze egy nagy érzelmi hullámvasút, végig szívet facsaró témákkal és váltásokkal, nagyon erős része a lemeznek. Viszont hangulatban egyetlen dal sem veheti fel a versenyt a lemezt záró Father And Son, Watching the World Go Down című dallal. Egyszerűen az album legjobbja.
Összességében elmondható, hogy azok a dalok, amiben Strid és Andersson együtt dolgozott, ott működik tökéletesena Soilwork. Ez a két zseni gyerek már a második olyan lemezt rakja le két éven belül a melodeath színtér képzeletbeli asztalára, hogy a többi banda csak kapkodhatja a fejét. Pedig most tényleg semmi újat nem csináltak, csak a The Living Infinite legjobb témáit fogták és továbbgondolták és belesűrítették egy lemezbe. Az eredmény? Jobb mint az előző album, pedig ott simán arról beszéltünk, hogy a banda pályájának csúcsa.
(5/5)
