Nem tudom mennyivel azután kezdtek el gondolkodni Michigan államban ezek a srácok azon, hogy felnyitják a gitártokot, miután azok a másik srácok a kilencvenes évek közepén Göteborgban lecsukták azt, de az biztos, hogy nem volt rossz ötlet. Mint ahogy az is biztos, hogy a két helyszín, illetve az ami itt és ott történt némi időbeni eltéréssel ugyan, de szoros ok - okozati összefüggésben áll egymással. Azt pedig, hogy miért volt jó ötlet belekezdeni valamibe, aminek valahol vége szakadt, az elég jól bizonyítja, hogy a legnépszerűbb videó megosztón a mai informális és zenei dömping mellett is a The Black Dahlia Murder legutóbbi albumának látogatottsága simán megközelíti a Slaugther Of The Soul című klasszikus több mint hatszázharminc ezres kattintási kvótáját. Amire lehet mondani, hogy pusztán statisztikai adat, de azért mégsem lebecsülendő a figyelem ami őket kíséri. Így a most megjelent Abysmal című lemez kapcsán simán ellehet mondani, hogy egy nagypályás banda új anyaga ez. De vajon az új lemez is hozza a nagy pályát?

Nyilván nem kell Poirot felügyelőnek lenni ahhoz, hogy a svéd At The Gates zenekarral párhuzamban emlegetem a híres gyilkosságról elnevezett zenekart. Hiszen a The Black Dahlia Murder abszolút azokat a bizonyos svéd dallamos death metál áramlatokat viszi tovább ami addig Göteborgra volt a legjellemzőbb. Ezt pedig nagyon jól hozták az első nagylemezükön, ami mindjárt képes volt jó kritikákat bezsebelni. Aztán jött pontosan két évenként mindig egy újabb lemez, és a második Miasma, illetve a harmadik Nocturnal valóban komoly elismeréseket hozott, mert a lemezenkénti három - négy betyár számnál - amivel sokszor mi is megelégszünk manapság - jóval jobb, kerek, elejétől a végéig élvezhető témákban gazdag albumok voltak ezek. Azonban a svédek fent említett stílusteremtő lemeze után nem született újabb, és talán pont ezért is gondol rá mindenki úgy ahogy, míg ezek a srácok újra és újra nekifutnak egy újabb lemeznek, és a magasra rakott lécnél mindig ott a kérdés, hogy reprodukálható-e annyi jó ötlet, ami még friss, lendületes erőkkel hat és elég egy új lemezt megtölteni velővel.

A nyitáshoz egy elég béna, amolyan komolyzenére hajazó bevezetővel kezdtek be, de nincs is hosszúra húzva, így könnyen túlélhető, és máris érkezik a jellegzetes szinkron gitár kombináció, ami bennem hagyott némi utóérzést már itt az elején, de erről majd később. Trevor Strnad énekes viszont ismét jól játszik a hangjával, és ahogy lenni szokott a refrén is simán énekelhető akár. A Vlad, Son of a Dragon című következő szerzemény nem volt ismeretlen, ez volt az első dal amit megszellőztettek a lemezről, és játszották már a nyári Rockmaratonon adott koncertjükön is. A kórusai miatt simán lehet is majd közönség kedvenc,ha bejáratják. Kísérteties gitártémája középrésznél lenyűgöző, a darálóba csempészett gitárszóló sem olyan giccses, mint más helyeken a lemezen. A címadó dal szintén combos, ahogy az előző dalban, ebben is van egy olyan téma, ami már szinte slágeres érzést kölcsönöz neki. Persze itt inkább gondolok egy vastagra kevert King Diamond örökbecsűre, mint mondjuk Lionel Richie csípőcsavaró fülbemászásaira.

Gyakorlatilag, nekem aki csak ismeri a The Black Dahlia Murder korábbi albumait, de rongyosra nem hallgatta őket, simán bír ez a lemez olyan erővel, mint amikor először hallgattam őket, és az az elapadás a jó ötleteket és fogós témákat tekintve, amiről az utolsó két lemez kritikái szólnak, általam abszolút nem tapasztalható ezen a lemezen. A The Fog, vagy az utána következő Stygiophobic simán az a harapós atmoszférával teli, súlyos, de ugyanakkor jól befogadható acsarkodás amivel ez a banda berágta magát a metál agyakba. Egyedül az Asylum című számnál kapott el még egyszer az az utóérzés, amiről az első dalnál tettem említést, mégpedig, hogy attól, hogy a gitár valahogy kicsit giccsesen kezd el kvaterkázni, olyan érzésem lesz, mintha a jó ebédhez szól a nóta hegedűje csendülne fel, mielőtt dédapám belekezd egy szokásos háborús történetbe a vasárnapi ebédnél. Ami mindössze két momentum, a tucat jó téma közé szorulva. Így ez még mindig túlmutat azokon a lemezeken, ahol az összesen két jó pillanatba kapaszkodik a kritikus, hogy ne kelljen túlságosan lehúznia egy jó nevű bandát, és állni az elfogult rajongók kőkemény megjegyzéseit.

Szóval itt ez a hetedik bemetszés, amit a The Black Dahlia Murder a világ homloklebenyén megejtett és habár hasonlítgatni sokszor szerencsétlen húzás, de simán megérdemlik azt az utalást, amit az elején köztük és a Tompa Lindberg csapata közötti párhuzamról tettem. Hibátlanul hozzák a hibridet szépségből és szörnyetegből ezen a cuccon is, és népszerűségüket a metál rajongók körében még az sem lesz képes lerombolni, ha majd egyszer megkapják a mindenkori legszarabb lemezborítók csapat díjat, bár most legalább a színválasztást eltalálták. (4/5)