Öt év után jelentette meg az új albumát a funk/rock/pop nagyágyú Red Hot Chili Peppers. Ez szinte már tendencia, hiszen az előző, I'm With You névre keresztelt CD és a túlméretezett,de igazából talán utolsó combosabb RHCP lemez, a Stadium Arcadium között is ennyi idő telt el (habár akkor Frusciante lelécelése még akár indok is lehetett a plusz időre). Érthetetlen ez a sorozatos nagy szünet, mert a Californication-By The Way párossal olyan sikerrakétára ültek fel, ami révén aztán kétévente is kicsaphatnának egy-egy albumot, néhány megaslágerrel, pár töltelékkel, aztán kalap. De hőseink nem így tesznek, kivárják a megfelelő időt, hogy aztán...
...hogy aztán a fél évtizedeket halogatva egyre szellősebb dalcsokrokat pattintsanak ki a buksijukból. Ez valamilyen szinten érthető is, hiszen 50+-os csókáktól ne várjuk el, hogy felszántsák a deszkákat az őrült punk/funk zenéjükkel. Erre is van példa persze, de ez most nem az a történet. Talán így hitelesebb is a sztori. Épp ezért senki ne várja, hogy az RHCP a régivonalas (értsd: a Mother's Milkig bezáródó korszakában megszokott) zenei irányvonala visszatérjen. Az a vonat már a Californication környékén végérvényesen elment. Viszont úgy tűnik a Klinghoffer fémjelezte érában egy újabb kanyart vett a paprikák története. A Californicationtől a Stadium Arcadiumig kiadott három pop/rock album után az I'm With You és a The Getaway könnyedebb, bátran mondjuk ki: színtiszta gitárpoppá érett lemezek lettek.
Hogy ez az "új" gitáros hibája lenne? Nem hinném, hiszen amikor élőben volt szerencsém látni a Chilit még 2011-ben, Josh lazán hozta Frusciante témáit (Hillel Slovakot direkt nem emelem ki, hiszen abból az időszakból már csak elvétve szednek elő dalokat, Navarroról nem is beszélve), tehát ügyes a gyerek. Ez a két CD azt is megmutatja, hogy dalt írni, vagy legalábbis azt szolgai módon aláfesteni, így valószínűleg a Kiedis-Flea tengely lehet az, aki leszabályozza őt. Kár, mert néhol kellene egy kis dög a dalokba.
Na, de akkor lássuk, miről van jelen esetben szó. 13 dal, majd' 55 perc. Nincs is ezzel semmi baj, ahogy azzal sem, hogy már az előzetesen kiadott 3 trekk után is tudtuk, hogy ha azok a húzódalok, bizony sok "rokkolásra" nem kell majd számítani a The Getawayen. Nem is kell bekészíteni a Xanaxot, senkit nem fog felzaklatni ez a CD. Ez nem azt jelenti, hogy nem jók az itt felvonultatott témák, mert kellemes hallgatnivaló, kiváló dallamokkal, Anthony is énekel, amennyire a hangi adottságai lehetővé teszik, egyszerűen az az erő hiányzik innen, ami anno még (hogy ne menjünk messzire) a Monarchy of Rosesban is megvolt. Egy kis torzítás, egy kis lendület, pimaszság, vagy valami, amire azért kapjuk fel a fejünket, meg úgy igazán megmutatná, hogy "Csókolom, tudunk mi ilyet is, nem felejtettük el, hogyan kell az RHCP nevű játékot játszani". A figyelmesebb lemezhallgatók most mondhatják, hogy ott van a This Ticonderoga, abban befigyel a torzító. Valóban, de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt.
Egyébként ha nem Chilis szemüveggel nézzük a dolgokat, nagyon kellemes lemez, de tényleg. Megfelelő promóval akár szinte mindegyik megfordulhatna a rádiókban, de megasláger, akármennyire is fáj, egyik sem igazán lesz. De ez már nagy valószínűséggel náluk nem is cél, megvan az a stabil 10-15 dal, amik hátán már el tudnak vinni egy koncertet, ezek mellé nagy konkurencia nem szükségeltetik.
Viszont, hogy ne pangjon a recenzió kiemelt daloktól, a This Ticonderogan kívül még érdemes megemlíteni a már ismert nyitóhármast, a The Getawayt, a Dark Necessitiest, a We Turn Redet, vagy netán a Feasting of Flowerst. Ezek tényleg a jobb eresztésből valók, a többi meg a kellemes, de ártatlan vonulatból. Nem mintha mind bekerülnének a setlistbe, de ezek a kiemelt szerzemények szerény meglátásom szerint az arra leginkább érdemesek. De hogy ebből mi fog megvalósulni, legkésőbb is szeptember 1. és szeptember 2. este kiderül.
Összességében tehát ez egy újabb olyan RHCP lemez, ami szépen, lassan, de lazán repíti őket a jól megérdemelt nyugdíjaskor felé. Nem akarják megváltani a világot (már úgyis megtették), egyszerűen csak zenélgetnek keveset. A régi vadságból már ne várjatok semmit, ez már nem az a Red Hot Chili Peppers, de ha más szemüvegen keresztül nézitek, egy korrekt poplemezhez lehet szerencsétek a The Getaway képében. Sokat gondolkoztam a, hogy 3 és fél, avagy 4 pontot adjak rá, de megadom rá a jobbat, mert tudom, hogy ez a lágyulás része a természetes evolúciójuknak és legalább méltósággal tudnak öregedni. (4/5)
Red Hot Chili Peppers Official
Red Hot Chili Peppers Facebook
