Ez a lemez k*rvajó! Pont. Kész, vége. Ennyivel is le lehetne tudni az egész írást, aztán hagyhatnánk, hogy mindenki hallgassa meg a Twelve Foot Ninja második nagylemezét. Úgyis a nyitottabb metalarcok, akik kedvelik a fura váltásokat és a különleges elemeket, szintén erre a következtetésre jutnának. De tudjuk, hogy ez nem egy ilyen sztori, kicsit bővebb lére illik ezt ereszteni. Hát, lássuk!
Kezdjük ott, hogy szeretek "véletlenül" megismerni zenekarokat. Ezt úgy kell érteni, hogy szörfözgetek jobbra-balra a zenei oldalakon, vagy videó megosztókon és esetenként belefutok valami finomságba. Ilyen volt a Twelve Foot Ninja első lemezes abszolút slágere, a Coming For You is. Nem hittem volna, hogy ennyire be fog jönni! Tetszett, hogy pimasz módon ugrálnak jobbra-balra a stílusok között, nem átallnak akár matekmetal után akár bárzenés részeket sem beszúrni. Ez az, amit szeretek a zenében! A szabadság! Márpedig ezek a ninjás fiúk útlevél nélkül lavíroznak a zene birodalmában.
Nem, nem azt mondom, hogy teljesen szélsőséges "termékskálából" dolgoznak az ausztrálok, hanem hogy a meglévő elemeikből olyan keveréket gyártanak a boszorkánykonyhában, amire minden jobb érzésű és nyitott metalarc elégedetten csettinthet. Az első lemezük, a Silent Machine bizony nem volt egy rossz album, adott a világnak legalább 4-5 igazán kiváló dalt, viszont az összkép nem bizonyult annyira erősnek. Félreértés ne essék, nem csapnivaló ötleteket vetettek korongra a fiatalok, egyszerűen csak még nem kristályosodott ki az a stílus, ami az Outlieren már tökélyre lett fejlesztve.
És igen, amikor meghallottam az elsőként kihozott Invinciblet, egyből éreztem, hogy itt valami sokkal komolyabb dologról van szó, mint az előző dalcsokron. De mi az hogy! A srácok a stíluskeverő őrületet, mint egy értékes gyémántot, olyan szinten lecsiszolták, hogy öröm hallgatni! Már a nyitótaktusoknál is érezni lehetett, hogy nem kicsiben fognak játszani Kin Etikék.
És ez a későbbiekben sem változott. Ahogy írtam is, az előző lemez még tartalmazott laposabb momentumokat, nem volt mindegyik szerzemény olyan szinten eltalálva ahogy kellett volna, viszont itt pont fordult az arány: alig van gyenguska pillanat, végig egy túlnyomástól feszülő, robbanás közeli tartályként lehetne jellemezni az Outliert.
A jobb pillanatok közé tartozik az egyből felkorbácsoló One Hand Killing, az Invincible, a Post Mortem, a Monsoon és az elektronikával is bátran kacérkodó záródal, a Dig For Bones is. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egymás ikreinek nevezhető Oxygen, vagy a Point Of You ne lenne remekmű! Egyszerűen csak személy szerint ezeket érzem jobban kiemelkedőnek az összmezőnyből és kész. Kinek mi, majd nektek is tuti lesz kedvencetek a CD-ről, esélytelen, hogy ne legyen!
Én úgy vélem, hogy a Twelve Foot Ninja a második lemezével kezdi tökélyre csiszolni azt a vonalat, amelyet már a Silent Machineon is megcéloztak. Aki kedveli a különleges váltásokat, a metaltól talán kicsit idegen stílusok bevonásait a koktélba, bátran célozzák meg az Outliert, a csalódás kizárt! (4,5/5)
A zenekarral egy rövidebb interjút is sikerült megejtenünk, melyet hamarosan a RockStationön is olvashattok! Addig viszont hallgassátok ezerrel az Outliert!
