A walesi Bridgend-ben alakult Bullet For My Valentine az okosan felépített zenekar és a még professzionálisabban megtervezett marketing egyik mintapéldánya. 1997-ben alakultak akkor még Jeff Killed John néven, aztán később változtatták a nevüket a ma ismertre. Eredetileg valami nu metál lett volna a koncepció, de vagy okosan előre gondolkodtak vagy belső késztetést éreztek az iránt, hogy zenéjükbe egyre több heavy/thrash hatást csempésszenek a 80-as évekből.
Még jóformán semmit nem adtak ki máris egy öt lemezre szóló szerződést kötöttek a Sonyval. Az első nagylemezük 2005-ben jött ki The Poison címmel és ahogy eltervezte mindenki, úgy is sült el minden, hiszen csak az USA-ban 340.000 példányt vásároltak meg belőle, ami a mai lemezeladási trendeket nézve igencsak böcsületes teljesítmény. A Colin Richardsonnal készített 2008-as Scream Aim Fire is magasan tartotta a zenekart a felszínen, noha a zene kicsivel talán agresszívebb lett.
Ezen az új albumon újból egy producer nagyágyúval dolgoztak, hiszen a gombokat tekergetni ezúttal Don Gilmore ült a székbe, aki a Linkin Parkból csinált mega-giga sztárt. Ezek után nem meglepő, hogy a Fever egy részben dallamosabb, modern metál vonulatot hoz, azt gondolom talán egy picit kiszámítottan a mai trendeket figyelembe véve és elsősorban újból az USA-ra koncentráltan.
Így viszont a végeredmény egy kicsit „tizenkettő egy tucat„ lett. Nem mondom, hogy nem szól jól a Fever, nem mondom hogy nincsenek rajta jó dalok, de nagyon is sablonos az egész, itt-ott egy-két áthallással. Bár Matt Tuck énekes/gitárost jó frontembernek tartom, énekesként erős közepest kap csak nálam, viszont Michael Paget gitáros jó témákat penget össze már amikor egy kis teret kap a modernebb rockos témák között.
Ezekkel együtt sem elveszett album a Fever, és éppenséggel valószínűnek tartom, hogy ebből is elmegy legalább annyi, mint az első albumból. A címadó akár modern rock sláger is lehetne, csakúgy, mint a kicsit lágyabb vonalvezetésű The Last Fight - amibe egy klasszikus szóló is került - vagy az egyszerre kemény egyszerre dallamos Pleasure And Pain. Természetesen a balladisztikus vonal sincs elhanyagolva, bár én személy szerint az A Place Where You Belong és a Bittersweet Memories, se íze se bűze típusú lassú daloktól amúgy sem dobom hanyatt magam. A lemez legnagyobb baja szerintem, hogy hamar kiismerhető az egész, túlságosan egy sablonra íródott, ami a végére elég fárasztó tud lenni.
Your Betrayal video @ YouTube
A true fanok persze biztos nem így gondolkodnak és nyilván sok értékkel rendelkezik az album. Nagy valószínűség szerint nyíl egyenesen találnak utat azokhoz a rockzene szeretőkhöz, akiknek a Linkin Park már túl nyálas, a klasszikus heavy/thrash meg túl kemény. A Fever-rel ráadásul a saját rajongóikat sem vesztik el, az holtbiztos. Ha rajongó lennék biztosan több pontot adnék rá, de így....
