Bevallom, úgy kezdtem el foglalkozni ezzel az albummal, hogy egyszerűen csak benyomtam a cd-t (khm..), miközben éppen heti programajánlóhoz jegyzeteltem egy másik netes lap számára. Gondoltam, mire háromszor-négyszer (legrosszabb esetben ötször-hatszor) lepörög a disc, kialakul bennem valami benyomás-féle, amit megoszthatok majd olvasóimmal. De már az első találkozás félidejében megállt kezemben a toll, és pennám helyett a továbbiakban a füleimet hegyeztem. Azért, mert azt tapasztaltam: ennek az albumnak egyetlen unalmas pillanata sincsen. (Talán csak az ucsó, 11 perces dalocskában – Too Late For The Sun – sikerült túl hosszúra a bezárás, amolyan „meditálók előnyben” típusúra.)
Az ágyam szélén ültem ugyan, de gondolatban kedvenc retro szórakozó helyemen jártam, (újra) dohányoztam, miközben rejtett hangszórókból szivárgott elő ez a zene. Különben most is egy úgynevezett szupergroupról van szó. Az ügy első rendű vádlottja bizonyos Glenn Hugges, aki néhány szép évet töltött egy Deep Purple nevű formációban (még a 70-esek első felében), majd (szintén) basszusgitározott egy lemez erejéig a Fekete Szabi színeiben. A kilencvenes évektől heveny szólókarrierbe kezdett. Tettestársként lép mellé Joe Bonamassa, ügyeletes gitáristen. A Led Zeppelines John Bonham fia, Jason veri a dobszerkót, és Derek Sherinian (többek közt ex-Dream Theather) billentyűzik. Asszem ezek az emberek így együtt nem tévedhetnek (el). A rossz indulatú kritikusoknak annyi esélyük van ellenük, mint a zuglói Csáktornya park negyvenes, pocakos apukáiból verbuválódott betonpályás alkalmi társulásnak a Real Madrid A csapata ellen. Ráadásul én nem is érzem magam rosszindulatúnak.
Ős-maidenes kezdés - mi más lehetne az első dal címe, mint Black Country? -, kellemesen zseniális basszusfutammal, majd Ronnie-James Dio hangján próbál megszólalni a (basszusgitározás mellett énekesi feladatokat is teljesítő) Hugges mester. Utóbbi nem túl meggyőző, viszont a dal maga nagyon ütős; (szinte már) pogózható verzékkel, és könnyen énekelhető, ügyesen kiemelt refrénnel. Újabb sláger-félesség követi ezt: a One Last Soul - na nem véletlen, hogy ez volt az előzetesen letölthető dal. Pimaszul poppos refrénjét lehet majd idézgetni magunkban egy péntek esti rockbuli előtt a négyes-hatoson. A két felvezető „sláger” után elmélyülés következik, mely később a (cikkünk címét is adó) Song Of Yesterday-ben bontakozik ki. Egyértelműen ez a July Morning-ízű tétel jelenti az album csúcspontját (kivételesen) Bonamassa énekével és szívtépő játékával.
Hogy végre valami rosszat is írjunk: a lemeznek van egy (szerény vélekedésem szerint) nagyon nagy hibája – ami pontosan ugyanaz, mint a legfőbb erénye. Botor módon belesandítottam más kritikákba is; látom dívik a nagy lelkesedés, hogy a Black Country Communion felidézi a „régi nagy időket”, mikor még „nem gépek csinálták a zenét”. Ez az album kifejezetten az így gondolkodóknak készült A magam részéről viszont nem tartom jobbnak mondjuk a Focus zenekar Hocus-Pocus című örökbecsűjét egy My Chemical Romance-dalnál csupán azért, mert előbbi előadói korábban pottyantak ki édesanyjukból. Imádom a hetvenes évek egynémely zenéjét, de belátom: azóta történt egy és más – még a rock zene világában is. Ez a négy ember úgy tesz, mintha ezt nem látná. Jellemző példa, hogy az album vége felé rejtező Medusa-t még Hugges ős-régi csapata, a Trapeze interpellálta, és a Jóisten sem mondja meg, hogy újra fel van-e játszva, vagy netán ez az eredeti? (Na jó, nekem megsúgta: 2010-es a felvétel, bár ez szinte hihetetlen.) Ha ezt az albumot ’77-ben bocsátják útjára, ma a retrózok népes hada „bezzeg-lemez” gyanánt lobogtatná a régi cirkuszi plakátokra emlékeztető lemezborítót. Jelen helyzetben viszont lehet: hamar füstölögni kezd majd a lelkesedés (már most sem annyira) eget nyaldosó lángja.
Black Country Communion - One Last Soul
A legnagyobb vicc az egészben, hogy a fent jelzett évszám égisze alatt már csak azért sem jelenhetett meg az album, mert Bonamassa példának okáért akkor született! Ha jól sejtem, egyedül Hugges az, aki ténylegesen megélte ezt a korszakot. Az „ősz” mester már a lemezt indító basszus-szólóval mintegy lerakja a határköveket, és nem is tágít mellőlük. (A nemrég a PECSA-ban járt) „Gityós Józsit”-t (Joe Bonamassa-t) beengedi néha szerzőtársnak, meg hogy parádézzon valamennyit, sőt, két dal idejére át is engedi neki az énekmikrofont. (Jobban jártunk volna, ha a többi számban is őt csodálhatnánk Glenn örökös útkereső, epigonista előadás-módja helyett.) Jason Bonham (dobos) jól hozza feladatát, azonban Derek Sherinian úgy tűnik, csak díszpintyként van jelen. Igaz, neki van legalább egy virtuóz szólója a záródalban – természetesen Hammond-orgonán. Amúgy csak megágyazgat Joe szólóinak.
A (meglepően hamar) nyáron megjelenő második albumhoz több bátorságot, kísérletező kedvet kívánnék a négy ikonnak, de sejtem, hogy hiába… Úgyhogy már azzal elégedett leszek, ha valami ilyesmit hoznak a fiúk (Glenn apuka vezetésével), mert ez azért jó – sőt szerethető!
