Mire megy a Dream Theater Mike Portnoy nélkül? Nagy valószínűséggel a legtöbb rajongót ez a kérdés foglalkoztatta a csapat új lemeze kapcsán. Persze a kérdés valahol jogos, hiszen mégis csak a banda alapító tagja szállt ki idő előtt tavaly szeptemberben, hogy aztán vígjátékba illő próbálkozások végén már nem maradt számára visszaút. Ráadásul Portnoy a dalszerzés terén is kivette a részét a munkából. Hiányzik-e tehát 2011-ben a Dream Theaterből Mike Portnoy?

A válasz egyértelmű is, meg nem is. Egy jó Dream Theaterből egy jó Mike Portnoy hiányozna, de a csapat 2011-es teljesítményét elhallgatva innen nem hiányzik bizony. Nem, nem arról van szó, hogy a banda megírta volna az új Images And Words-öt, vagy az új Awake-et, hanem arról, hogy egy koncerteken még viszonylag jól működő, de amúgy szerintem kissé megfáradt együttesben a technikailag szintén tökéletes dobos Mike Mangini is éppúgy elfér, mint igazából bárki más.

Nem mondhatom, hogy a Petrucci, Myung, Rudess, LaBrie quartett ne tette volna oda magát, hallatszik is, hogy az akarat megvolt csak hát túlságosan a tutiban turkál a Dream Theater. James LaBrie énektémái kicsit már ismerősek, Rudess billentyűjátéka néhol túl szirupos és így giccses, talán John Petrucci próbált most több keményebb riffet elkapni, több kevesebb sikerrel.

 
A néhol pátoszos és meggyőződésem, hogy totál feleslegesen elnyújtott A Dramatic Turn Of Events kilenc dalából négy is több mint tíz perces és ez a végére eléggé meg is fekteti a lemezt, amely valahol az előző Black Clouds & Silver Linings vonalán lépne tovább.

Természetesen profi zenészek profi produkcióját kapjuk és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs az albumban potenciál, de valahogy kevés az igazán kiemelkedő pillanat és több esetben is kicsit öncélúvá válik a muzsika, mint például az amúgy még döggel is rendelkező Lost Forgotten-ben.

A jobb produkciók közé tartozik a nyitó On The Backs Of Angels, a kicsit erőtlenül kezdő, de a végére szépen kiteljesedő This Is The Life, az erős gitárjátékot felvonultató Bridges In The Sky, vagy a jó témákból építkező, igaz baromi hosszú Breaking All Illusions.   

A legnagyobb baj azonban valószínűleg ott keresendő, hogy az amúgy potenciállal rendelkező témákat a legtöbb esetben nem sikerül igazán kerek dalokká formálni, így pont az egységes kép hiányzik ebből a lemezből, amire még rátesz egy lapáttal, hogy azért bőven akad szürke pillanata is az A Dramatic Turn Of Events-nek. 

Hiába jó zenészek alkotják a Dream Thetaert, az utóbbi jópár évben nem sikerül igazán megugorni az általuk korábban magasra tett lécet. Talán igaza volt Mike Portnoynak, hogy kellene az a szünet, hogy új  impulzusok érjék a bandát, mert különben jön a menthetetlen középszerűség. Sajnos az A Dramatic Turn Of Events is oda vezet.