A Thanateros a hetedik nagylemezének időzítésével jó elkapta az aktuális klímát. Természetesen ezúttal nem a zenei, hanem a valós klímára gondolok. Ezen sorok írásakor ugyanis napok óta esik, és visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. A németek pedig minden rezdülésükkel ezt az évszakot idézik.

Dark/goth/folk/love rock-metaljukról egy esetben, épp a legutóbbi nekifutásuk apropóján már megemlékeztünk. Akár en bloc ide is másolhatnám az akkori bevezetőmben írottakat. Felvezetőként okosabbat, vagy többet ugyanis képtelen lennék összehozni. Az aktuális lemez ismeretében azonban a zenei irány szempontjából szükségeltetik némi korrekció - de erről majd pár sorral lentebb!

A berlini zenekar bő két évtizede működik (a radar alatt), a lokális színterükön kívül alig ismertek. Ez utóbbi pedig a német másod- harmadvonal sajátja, legyen szó az ottani thrasherekről, progresszív metalosokról, blackerekről vagy akár erről, az egykor szebb napokat megélt germán dark műfajról. Az egy főre jutó zenészek száma a német nyelvterületen manapság is kimagasló, a fanatizmus és az elkötelezettség azonban az underground igazán mély régióiban korántsem tartós.

A Thanateros egy üdítő ellenpélda, hiszen 2001 óta szállítják a lemezeket, jóllehet, a 2010-es évek jelentős részében szüneteltették a zenekart, 2024 őszére mégis eljutottak a hetedik sorlemezig. A vezető, Ben Richter az egyetlen biztos pont, aki 2018-ban friss zenészek csatasorba állításával szervezte újjá zenekarát. A felállás különlegessége – de ahogy minden egyebet, már ezt is írtam legutóbb – az, hogy a Thanaterosnak Christof Uhlmann személyében egy önálló hegedűse is van. Billentyűs azonban nincs a soraikban, sőt manapság már önálló dobos sem.

A csapat kiállása korábban a kalapokkal és a hosszú bőrkabátokkal a Fields Of The Nephilim image-ét idézte. Zeneileg azonban nem sok közük volt Carl McCoy-ékhoz. Az idei promó fotók tanúsága szerint viszont a négy fősre soványodott zenekar a folkos(abb) irányok felé fordult. A felvezető disszonáns, német nyelvű kántálása kapcsán természetesen első blikkre a Rammsteinre asszociálna az ember. Ez azonban valamelyest tévút. A későbbiekben – a folkos jellegre ráerősítve – rendszeresen a hegedű viszi a vezérdallamot, a középtempós szerzeményekre pedig Richter hozza a pofonegyszerű énektémáit. Vokáljai helyenként emlékeztetnek Till Lindemann mélyebb tónusaira, de ennyiben még nem merül ki a Rammstein-kapcsolat.

A Tranceforming cím akár magára a zenekarra is érthető lenne, mivel az idei anyagon némi átalakulást eszközöltek, a gótikus, darkos részek háttérbe szorultak, még a folk és az industrial fokozottabb jelenlétet kaptak. Chris Lang minimál-riffelése sem idegen a Landers-Kruspe páros megoldásaitól. A folk metal nem a kenyerem, de azt a meglehetősen szűkös ismereteim birtokában is kijelenthetem, hogy ha mondjuk a Korpiklaanit fejben el tudod helyezni egy szomorkásabb zenei közegbe, közel jársz a Thanateros aktuális világához.

A célzottan a német nyelvterületre koncentráló és a fesztiválok kora délutáni idősávjára pályázó olyan alakulatok híveinek is ajánlhatók a Tranceforming dalai, mint az All For Metal, a Brothers Of Metal, illetve társaik. Kb. ugyanerről van itt is szó, csak nem a felhőtlen szórakoztatás célzatával, hanem a melankólia szellemében.