Négy év kihagyás és kisebb-nagyobb sorscsapások után elkészült a Nightwish tizedik nagylemeze. A nálunk is népszerű finn-holland-brit csapat egy újabb monumentális alkotással tért vissza.
Egyik este a munkából hazafelé autózva felvettem a feleségemet. A Yesterwynde szólt a kocsiban. Kisvártatva megkérdezte:
Ő: Miért kínzod magad ezzel?
Én: Mert cikket írok róla.
Ő: Így már érthető.
Noha a Nightwish körüli történések gyakran sarkos véleményeket generálnak, a fenti kis párbeszéd jól mutatja, hogy egy új nagylemezük megjelenése már nem egyértelműen ünnep a rock-metal rajongók számára. Én igyekszem elkerülni a sarkos kijelentéseket, bár azt elmondhatom, hogy nekem sem igazán tetszett a Yesterwynde.
Először is, mi ez a fura cím? A yesterwynde egy kreált szó, Troy Donockley multihangszeres találta ki. Úgy kell ejteni, hogy jesztörvájnd, és egy érzést próbál leírni, amit akkor érzünk, amikor az idő múlására gondolunk, az emlékeinkre, a történelemre, és arra, hogyan kapcsolódunk az elmúlt generációkhoz. Ha figyelünk, a Sway dalban el is hangzik. Tuomas Holopainen billentyűs-főnök szerint ez írja le leginkább a lemez hangulatát, és a hallgatónak is ezt kellene éreznie. Hozzátette, hogy ez egy pozitív, optimista lemez, még ha nem is úgy, mint mondjuk a Kissin’ Dynamite legutóbbi anyaga. Ezt már csak én teszem hozzá, hehe.
És mi történt a zenekarral, amióta nem koccantunk? Nem túl jó dolgok. Az előző nagylemezük (Human Nature) négy éve jelent meg, éppen a covid-járvány kirobbanásakor. Nem is tudtak koncertezni vele, csupán egy látványos virtuális koncertet adtak, amit online lehetett megnézni. Az év végén a csapat egyik alapembere, Marko Hietala basszusgitáros-énekes kilépett, majd néhány hónapra rá Floor Jansen énekesnőt mellrákkal diagnosztizálták. Ezt azóta sikerült legyőznie, turnéztak is egy nagyot, közben már készült a friss anyag. Már zajlott a felvezető kampány, amikor furcsa bejelentést tettek, miszerint a megjelenést nem követi turné, a lemez után hosszabb szünetet tartanak majd. Elmondásuk szerint egy esetleges kiégést akarnak megelőzni ezzel, ami elfogadható, de akkor is furcsállom. Egyfelől a koncertezés az egyetlen, amivel egy zenész pénzt kereshet, másfelől pedig ilyenkor lehet igazán átérezni a rajongók szeretetét, energiáit. Bármekkora macera is, a rockzenészek nagy többsége szeret élőben játszani. Meg azért az ő szintjükön már nem a „megalszunk a Transitban a Penny-parkolóban” jellegű csapatépítő kalandtúra megy turnézás címén.
Azon is elgondolkoztam, hogy milyen miliőben tudnék elképzelni egy Nightwish koncertet? A zenekar munkássága két korszakra osztható, bár az átmenet ezek között lassú és fokozatos volt. Ha egymás mellé tesszük mondjuk a Human Nature és az Oceanborn lemezeket, mintha két különböző zenekart hallanánk, de az is igaz, hogy volt idő hozzászokni a változásokhoz. Még bőven a Tarja-érában voltunk, amikor megjelentek a nagyzenekari megoldások, a hosszú dalok, és az elvontabb szövegek. Mostanra ezek vették át a főszerepet, ami nyilván leképeződik a koncerteken is. Egy Wishmaster, Bye Bye Beautiful vagy Dark Chest of Wonders egy arénában, nagy hangerőn, aktívan bevonódó rocker közönség előtt mutat jól, míg egy tízperces, nagyzenekaros eposz nagyon kilógna onnan. Ilyet inkább egy színházteremben, ültetett publikummal, szimfonikus kísérőzenekarral tudnék elképzelni, oda viszont nem illik az ökölrázás meg a headbang. Lehet, hogy ezért nem turnéznak most? Mindenesetre érdekes lesz látni, hogyan tartják majd fenn az érdeklődést a zenekar körül.
A Yesterwynde egy trilógia befejező része, vagyis kapcsolódik a két elődjéhez. Ha így is van, leginkább a szövegek terén, mert bár mindegyiken Floor énekel, ez a három album nagyon különböző. A lemez a címadóval kezdődik, ami egy rövid, instrumentális intró, először a 9 és fél perces An Ocean of Strange Islands-szel csapnak a húrok közé. Ez volt az első felvezető kislemez is, és amikor megjelent, Tuomas elmondta, hogy már nem érdeklik a szimpla verze-refrén-verze-refrén típusú slágerek, mostanra unalmasnak találja ezeket. Ezzel együtt is ez a nagylemez valamelyest emészthetőbb, hallgatóbarátabb, mint az elődje. Hogy ez reakció-e annak vegyes fogadtatására, azt nem tudhatjuk, de tényleg feltűnő. Most több a fogódzó, elvétve vannak megjegyezhető refréndallamok, de nem hallgathatom el, hogy a legtöbb mintha már ismerős lenne korábbról. Mint például a Perfume of the Timeless, amiben egy reciklált Floor-énekdallam nyújt komfortot a hallgatónak. De ilyet hallunk a The Day of… elején is, amit később egy gyerekkórussal próbálnak feldobni, de valahogy nem áll össze. A Sway egy visszafogott lassú, de ennek is megvan az előzménye az életműben, jelesül a Harvest.
Számomra a Hiraeth a leginkább kiemelkedő téma. Egyrészt Floor akkorát énekel benne, hogy attól padlót fogsz (hm…), és végre Emppu Vuorinen gitáros is kap egy kis rivaldafényt a végén egy bámulatos crescendo után. Tuomas mellett már csak ő az egyetlen a zenekar első felállásából, ehhez képest szinte „láthatatlan” a lemezen. A dal amúgy nem azért a kedvencem, mert slágeres volna, mert nem az, hiszen egy hatperces, összetett kompozícióról beszélünk. Ünnepélyes hangulatú, felemelő, léleksimogató dal, és szerencsére nélkülözi az öncélú elemeket, amikből azért jutott bőven a többi tételbe.
Becsülöm őket, amiért nem mennek rá az olcsó sikerre: azt játsszák, amit szeretnének, és arról énekelnek, amit fontosnak tartanak. Tuomas valószínűleg két kávészünet között összedobna egy négyperces szimfo-metal slágert, de nem teszi, mert már nem talál örömet benne. Ha velük tartasz ezen az úton, egy bombasztikus csomaggal kényeztetnek, ha meg jobban bejön a lakossági vonal, a Visions Of Atlantis- vagy Leaves Eyes-félék szívesen rámozdulnak a lepattanóra. A lemez hangzása etalon, ráadásul minden igazi: Troy hozta a legkülönbözőbb hangszereit, van gyerekkórus, szimfonikus zenekar és egy másik kórus is. Csak vendégzenészből és -énekesből több mint 130 szerepel. Habitus kérdése, hogy ezt megalomániának, igényességnek vagy maximalizmusnak hívjuk. Majd’ elfelejtettem, a teljes lemez instrumentális-szimfonikus verziója is része a csomagnak, vagyis két és egynegyed óra hallgatnivalót kap a rajongó.
Ma már nincs akkora felhajtás a zenekar körül, ettől még úgy érzem, hogy a Yesterwynde is megosztja majd a tábort. Én továbbra is a szimfo-powermetalos Nightwisht szeretem, ami abból is fakad, hogy számomra a zenehallgatás a kikapcsolódás egy formája. Ez a lemez azonban nem kényezteti a hallgatót, nem jön az a bizsergés, amit egy jól eltalált dallam vagy zenei téma képes okozni. Erős életjel a zenekartól, monumentális munka, de óvatosan közelíts hozzá.
