Február 22-ét minden bizonnyal a legtöbb, valamire való metálfej már jó előre bekarikázta a szobája falán csüngő naptárban, hiszen a Skalar Music Hungary jóvoltából egy év kihagyást követően újra elért Budapestig, a rendszerint év elejére esedékes metálcirkusz: a Bonecrusher Fest. A Carnifex vezette mulatság olyan neveket tömörített idén a soraiba, mint a Dürer deszkáin tavaly már egyszer megfordult Betraying The Martyrs, a hazai közönség előtt debütáló Molotov Solution és Within The Ruins kettőse, valamint a 2009-ben már nálunk járt, Beneath The Massacre.
A hangzás csakúgy, mint a lemezen masszív és testes volt, a csapathoz 2010-ben csatlakozott frontember, Aaron Matts pedig karakteres kiállásával az egész koncertet maradéktalanul uralta. Victor Guillet billentyűs/énekes is kifogásolhatatlanul kivette a részét a produkcióból, hiszen mindamellett, hogy szinte tökéletesen visszaadta a lemezen hallható tisztáit, nem volt rest folyamatos kontaktban maradni a nagyterem egybegyűltjeivel, töretlenül mozgásra buzdítva mindenkit. Persze őszintén bevallom, azt hiszem talán emberünk túlszaporított nyávogásai jelentik az egyetlen okot arra, hogy a tavaly megjelent Breath In Life-ot nem tudom maradéktalanul komolyan venni, (ugye elég csak az Azalee című rettenetre gondolni,) pedig kétségtelen, hogy van bőven potenciál a srácokban. Zárójel bezár.
Az este egyik legmeggyőzőbb produkcióját egyébként mindenképpen a franciák adták, kellően feladva a leckét az este további résztvevőinek. Akinek pedig nem lett volna elég a koncert élménye, bőven adódott lehetősége beszélgetni és fotózkodni a zenekar tagjaival, hiszen az este további részét a dohányzóban, a merch pultban, vagy épp a tömegben vegyülve töltötték, és készségesen álltak az extázistól megrészegült rajongók szolgálatára.
Habár persze én személy szerint kissé túlzásnak tartom a zenekar legutóbbi nagylemeze körül kialakult csinnadrattát, mindenképpen kiváncsian vártam az említett dalcsokor jellegzetes húrnyúzásait, melyek abszolút kiemelt jelölést biztosítottak a zenekarnak a 2010-es év gitárpornó kategóriájában. Nem tudom, hogy én álltam e rossz helyen, vagy a fülemmel volt e valami gebasz, de az első néhány dal szinte teljesen kivehetetlen volt, összefolytak a témák, a kapaszkodónak tekinthető momentumok pedig hozzám sajnos alig-alig jutottak el. Persze az kérem vitathatatlan, hogy a turné előtt nem sokkal megfogyatkozott brigád még egy gitárossal is mérföldekkel maradandóbbat produkált, mint amire például a Molotov Solution valaha is képes lesz. Bár azt hiszem vétek is lenne egy lapon említeni a két zenekart. Volt: Controller, Red Flagged, Versus, Invade és Tractor Pull.
A nemrég új lemezzel jelentkezett formáció gyakorlatilag teljesen legyalulta a nagytermet a borzasztóan tömény, intenzív és súlyos produkciójával. Elliot Desgagnés monoton és brutális acsarkodásai, a csattogó és módfelett szapora dob, valamint az agyontechnikázott riffelés alól talán egy-egy ritkán elszórt breakdown jelenthetett némi feloldozást, még mielőtt azt érezhettük volna, hogy valóban belefulladunk a töménységbe. Személy szerint én a montreal-i kvartett produkcióját vártam a leginkább az este folyamán, már csak azért is, mert a 2009-es Thrash And Burn turné keretein belül adott bulijukról túl sok emléket már nem őrzök magamban. A produkció, a sok esetben kifejezetten gyenge hangzás ellenére is abszolút patent volt, a srácok a durván negyven perces játékidő alatt felvonultatták az összes jelentősebb szerzeményüket a régebbi, illetve az újabb munkásságaikról egyaránt, úgy, mint: a Society's Disposable Son, a Symptoms, a Lithium Overdose, a No Future, a Left Hand, az Our Common Grave, a Black Tide vagy a The Casket In You Sleep. (Veres Bence)
A Beneath the Massacre pusztítása után igencsak fel kellett kötni a gatyát az estét záró Carnifex-nek, a kanadai négyes ugyanis minden egyes agysejtet lepuszított a teremben. Kicsit tartottam a zenekar produkciójától, nem szerettem volna, ha ugyanabba a hibába esnek, mint a Suicide Silence a tavalyi neversaydie túrnén. Mitch Lucker ugyanis nem vitte túlzásba azokat az egetrengető mélyeket ettől függetlenül a produkciójuk csillagos ötös volt. Scott Lewis azonban egyből eloszlatta a kételyeimet, habár az első két dalnál mintha kicsit halk lett volna a vokál. A kommunikációt nem vitték túlzásba, a közönség viszont vette a lapot, akik néha az én arcomra is mosolyt csaltak főleg azok, akik ninjának képzelték magukat. A program gerincét jogosan az Until I Feel Nothing szerzeményei képezték de, megkaptuk a kötelező slágereket is. (Slit Wrist Savior, Names Mean Nothing, The Diseased and the Poisoned, Entomed Monarch, In Coalesce with Filth and Faith, Sorrowspell, Lie To My Face, Hell Chose Me). A szövegeket, ha nem is kántálta egy emberként a közönség az a bizonyos „what the fuck?!” mindenkinek ment. (Balogh Krisztián)
