Page Hamilton és kísérő zenekara a jubiláló Betty lemezről megemlékező turnéjával érkezett hozzánk. Az 1994-es anyag nálam mindig is amolyan másodhegedűs volt a diszkográfiában; bocs, de részemről a Meantime a zenekar magnus opus-a. A kerek évforduló azonban jó apropó ahhoz, hogy a tavalyi Left lemezzel kapcsolatos körök lefutása után egy kis nosztalgiázásnak is legyen helye.
A nosztalgiázás kicsinek nem is nevezhető, a négyes ugyanis lényegében szünnap nélkül rongyolt végig az öreg kontinensen. November 15-én kezdtek Csehországban, és a bécsi koncert másnapján érkeztek Budapestre, a közel három hét alatt pedig mindössze három pihenőnapjuk volt. Maga a főnök is tisztában van vele, hogy a Helmet 2024-ben ugyan sehol sem mozgat meg tömegeket, a negyvenes-ötvenes korosztály részéről számottevő, azaz néhány száz fős érdeklődés mindenhol van irántuk. Sőt, tőlünk nyugatabbra egyes helyszíneken még a „megtelt” táblát is kitehették.
A Helmet, vagyis Hamilton minden téren az egyszerűség híve, így volt ez az MTV-korszakban, és így van három dekád múltán is. Komoly látványra, a színpad felszántására, fizimiska szempontjából karizmatikus muzsikusokra nyilván senki sem készült. A farmer-póló kombó – egyesek részéről baseball sapkával megtoldva – a bevett viselet, a színpadon és a közönség soraiban egyaránt. Parasztvakítás nincs, bőven elég egy digitális háttárvászon a zenekari logóval és egy húsz-huszonöt négyzetméteres pódium, aztán mehet a műsor.
Aki a felkészülés jegyében nem bogarászta az előző napok setlistjeit, akár meg is lepődhetett, hogy a Helmet előzenekar nélkül járja körbe Európát. Cserébe viszont a jobban értesültek maratoni programra készülhettek. A kapunyitás után azonban még akadt egy kötelező feladatunk, a merch pult meglátogatása. A tízezer forint feletti pólóárakba 2024-ben már nem lehet belekötni - Betty póló nélkül semmilyen szín alatt sem is távozhattunk a helyszínről. A nyolcezret kóstáló Left CD-t viszont kissé túlárazottnak éreztem, nem beszélve arról, hogy egy szimpla digisleeve kiadásról volt szó.
A Betty jubileumát Page Hamilton-ék úgy értelmezték, hogy a lemezt a műsor első felében egy az egyben letolják. Meglepetésekkel tehát az este első részében nem kellett számolnia annak, aki jó előre leellenőrizte az előző esték dallistáit. A Herbie Hancock-féle jazz és az AC/DC Riff-Raff-je után, szinte pontban nyolckor már szólt a Wilma’s Rainbow, és a közönség részéről be is indult a szolid bólogatás, melyet legfeljebb egy-egy, a bárpult rejtekéből suttyomban előre küldött sörzuhany szakított meg. A főnök a Betty alatt számonként cserélt hangszert, megdolgoztatva a két fős technikus személyzet egyik felét. A rutinmozdulatoknak hála azonban nem volt fennakadás a műsorban, Hamilton az első felvonás alatt még a szövegelést is mellőzte.
A jelenlévők nyilvánvalóan álmukból felriadva is kenik-vágják a jubiláló lemez dalsorrendjét, így felesleges lett volna bármilyen komment. Az első mondatban említett kísérő zenekar kategória nagyon nem stimmel. A klasszikus(nak tartott) ’90-es évekbeli felállásból ugyan a mai Helmet soraiban csak Page bácsi van jelen, de társai közül az utolsóként csatlakozott bőgős, Dave Case is már közel másfél évtizede része a kvartettnek. A főnök jobbján helyet foglaló Dave, és társa, a másik gitáros, Dan Beeman a színpadon akár egymás klónjai is lehetnének, a fekete pólós – fekete baseball sapkás – fekete csuklószorítós szettjükkel. A vokálokat a többiek szinte teljes egészében átengedték a frontembernek, csak Beeman segített be egy-egy refrénnél. A főnök így, a turné vége felé, hatvannégy éves létére is remek formában volt, láthatóan élvezte a kicsontozott riffeket, illetve a saját kezéből ki nem engedett szólókat, nem beszélve az általa generált noise rockos gitárgerjedésekről.
A második blokk kilenc után pár perccel egy best of… szett volt, mely nálunk kicsit rövidebbre lett véve, mint a turné első állomásain. A nyolc dal közül három – Better, You Borrowed, FBLA II – a Meantime lemezes sorrendnek megfelelően lett elővezetve. Page másfél óra elteltével eresztett meg egy ötperces monológot, mely volt olyan jópofa, hogy nem neheztelek rá amiatt, hogy ezt a közjátékot nem egy további dallal töltötték ki. A további tételek, a Swallowing, a Repetition, a High Viz, illetve a Bad Mood és a Driving ugyan nem annyira alapvetőek, mint a Meantime-os társaik, de a publikum ezeket is változatlan lelkesedéssel nyugtázta.
A kötelező levonulás után a ráadásban az Unsung - In The Meantime duóra készülhettünk, annak harmadik darabja pedig egyes helyszíneken vagy a Judgement Night filmzenés nóta, vagy a Black Sabbath: Symptom Of The Universe dala volt. A záró daltrió első tétele nálunk is az Unsung lett, mely után kaptunk egy Your Head-et, majd a végkifejlet természetesen a ’92-es lemez nyitó darabja volt.
A szokásos pengető/dobverő/setlist osztogatás és a többiek levonulása után Page még velünk maradt, és mindent lelkesen dedikált, amit a gyűjtők elé toltak. Ha a Left lemez tavaly novemberi bemutatója után egy évvel, ugyanazon a helyszínen ilyen lelkes hallgatóság fogadta őket, talán nem kell hosszú éveket várnunk egy újabb Helmet koncertre; az elégedett arcok láttán akár jövőre is lenne fogadó közönségük.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.
