Vannak zenekarok, amik újabb sorlemezeinél annak örülünk, ha semmi változás és a megszokottat hozzák. Persze, ez esetben nehéz a blogger dolga, hogy mégis mit írjon az anyagról. Főleg, ha az adott felvétel egy EP. Az NYHC egyik zászlóshajója, a Madball is egy hasonló zenekar, de szerencsére van elég érdekesség az új felvételen, hogy mindenképpen érdemes szót ejteni róla. Erről olvashattok a továbbiakban.
Kezdjük mindjárt a legnagyobb extrával. Újrarögzítettek két számot, ami a mára már kurizóimnak számító első albumon szerepelt. Egy 1989-es bakelit kislemezről van szó, melynek Ball of Destruction a címe. A Get Out és az It’s My Life a számok címei. Freddy (énekes) 12 éves volt az eredeti dalok felvételekor, és rendkívül érdekes meghallgatni így 2012-ben. A két nóta együtt nincs 2 perc, és az It’s my life relatíve fogósabb kvintes riffjén kívül a világon semmi különös nincs bennük. Ma ilyen minőségű dalokkal valószínűleg sehol, semmilyen műfajban nem lehetne megjelenni, annyira telített a zenepiac. Ugyanakkor annyira őszinte és sallangmentes, hogy hiányzik is az embernek, hogy manapság már nem születnek ilyenek.
Érdekességnek, gesztusnak a rajongók felé mindenképpen nagyon jó. Az új számok közül a The Beastet szánták slágernek, ami nem rossz ugyan, de én a My Bloodot jobbnak érzem. Utóbbi elég metálos lett, egy minimális változást tud eredményezni majd koncerteken, de közben persze megmaradt hamisítatlan Madballnak. Kifejezetten tetszett. A másik két szám (You Reap What You Sow, Rebellion) a legutóbbi albumok bármelyikén ott lehetett volna, valamelyik „b oldalas” számként.
Gondolom az alapvető cél az volt, hogy hallasson magáról a banda egy kicsit a lemezpiacon is, illetve stúdióba vitték az új dobost is. Eközben pedig két jó dal is született, illetve megismerkedtünk egy darabka történelemmel.
