A Mastodon megismerése számomra elég későn érkezett. Nagyjából a legutóbbi, The Hunter albumuk előtt szippantott magába a Crack The Skye. Az a két lemez úgy ütött el egymástól, hogy azért mindkettőben benne volt a hamisítatlan Mastodon esszencia, hosszútávon viszont inkább a Crack The Skye megalomán megközelítése jött be a The Hunter kicsit direktebb/rockosabb/”populárisabb” vonalával szemben. Ennek a két lemeznek aranymetszete lett a Once More ’Round The Sun. Végeredményben meg illik lefosni a bokád a hallgatása közben.
Ha valaki előkapja a Remission/Leviathan/Blood Mountain lemezeket nehezen asszociálhat egy olyan bandára, ami 2014-ben – az esztendőben, amikor gyakorlatilag hónapról hónapra minimum egy olyan remekmű jelent meg, hogy így félidőnél már legalább öt „év lemeze” díjat fejben kiosztottunk - az egyik legjobban várt albumot hozza a rock/metál társadalomnak. Fasza albumok azok is, de nem feltétlenül a széleskörű zene hallgatás minta példányai. A The Hunter kifejezetten könnyen, sőt talán túl könnyen befogadható volt a háttérbe szoruló beteg és komplex darák után. Hogy most hol jár a Mastodon? Kábé ott, hogy ha csak simán egy darab szart rak le az asztalra, abból is arany válik. Alkímia? Más magyarázatot nehezen találok rá.
Mert nincs az az isten, hogy én csípjem a heavy metált. Nem szeretem a thrash-t, sem pedig a glam rockot. Egyenesen rühellem a gitárhősködést, és a most megmutatom, hogy kell hibátlan arpeggio-t nyomni típusú attitűdöt. És akárhányszor hallgatom a Once More 'Round The Sun-t úgy válok egyre bizonytalanabbá. Mert ez a mérhetetlen – számomra - fogyaszthatatlan szutyok olyan élvezettel csúszik le a torkomon, hogy a repeta belőle inkább tény, mint kérdés.
Ehhez persze kell az a bizonyos hamisítatlan Mastodon atmoszféra. Amiben egyszerre van benne a zsigeri érzelmek teljes skálája, és technikailag olyan precízen, minden pillanatában jól van felépítve, hogy simán elhiszem, hogy ennél nem lehetne jobban csinálni.
A Once More ’Round The Sun majd egy órás utazást biztosít. Anno nem voltaák ritkák tőlük az akár tíz percesre nyúló dalok sem, de mostanra rövidebb tételekkel operálnak. Nehéz lenne rendszerbe szedni a tracklist-et, végig van egy húzása a lemeznek, és egy olyan kiszámíthatatlan görbén mozog, amiben csak egy a biztos: hogy nem fogsz csalódni.
Még akkor sem, ha a Tread Lightly,a The Motherload, vagy a címadó Once More ’Round The Sun leginkább a 80-as évek metál hangulatát és megoldásait tartalmazza nyomokban. Még akkor sem, amikor legalább a negyedik hangnemváltást hallod a hisztérikus Feast Your Eyes-ban. Még akkor sem, amikor az Aunt Lisa pompon lány kórus befejezésével kicsit kikerekedik a szemed. Mert ez mind elképesztő könnyedséggel kúszik bele a Mastodon atmoszférába, és ékíti azt. Disszonancia, keserűség és zsigeri nihil egy pillanat alatt át tud csapni szépségbe, magasztosságba, és vice versa. Mindez egy feszes, és szikla szilárd alapokon nyugvó, kompromisszummentes keretben. Az Ember City, a Diamond In The Witch House vagy az Asleep Deep azzal, hogy ezt a hangulatot 100 százalékban hozza, már most kiérdemelte a kedvenc státuszt, de biztos vagyok abban, hogy két hónap múlva is találok egy új kedvencet ezen a lemezen.
Fasza lett a Once More ’Round The Sun. Magam sem igazán tudom meg mondani miért, de első hallgatásra szippantott magába, abba a földöntúli légkörbe, ahol a Mastodon abszolút uralkodó. Izzadságmentes, elegáns, és mégis tökéleteshez közeli zenét csináltak megint. Nem hiszem, hogy a jelenleg aktív zenekarok közül lenne még egy zenekar, aki ilyen magas szinten értene a zenealkotáshoz. Ez alkímia, ennél tényleg nem találok jobb magyarázatot erre a lemezre.
