Mivel nem vagyok a (frontcsajos) szimfonikus metal felkent szakértője, kisebb-nagyobb gondolkodás után vetettem bele magam az Epica április 11-én megjelenő kilencedik nagylemezének ismertetőjébe, mely Aspiral címmel érkezik a Nuclear Blast gondozásában.

Hajlamos vagyok megfeledkezni dolgokról, így azt is elfelejtettem, hogy a Nightwishen kívül hallgattam más szimfó-metal bandákat is korábban. Meg azt, hogy Simone Simonst is hallottam már énekelni, pedig egyetlen Epica-dal sem pörgött még le nálam. Ez úgy lehetséges, hogy a Kamelot The Haunting című számában vendégeskedett, mely az egyik kedvencem volt akkoriban.

Nem akartam teljesen Epica-szűzen indítani a lemezismertetőt, ezért belehallgattam egy régebbi (Consign To Oblivion), és egy újabb albumukba (Omega), hogy valamelyest képbe kerüljek, aztán egymás után jöttek elő az emlékeim a szimfó-metallal kapcsolatosan. Az egyik dal bizonyos motívumai például egy olyan magyar bandáéval (Tales Of Evening) csengett össze, melynek egyik korongját (A fény nyomában) rongyosra hallgattam még a megjelenése idején. Mindez kijózanító pofonként hatott rám, hogy bizony szeretem én ezt a műfajt és nem csak a NIghtwisht ismerem ebből a közegből.

Miután nyugtáztam, hogy komfortzónán belül maradva kell végül megírjam ezt az ismertetőt, egy huszárvágással véget vetettem a gondolkodásnak, majd belekezdtem. Tudom, teljesen felesleges huszonkét évnyi működés és tíz nagylemez után felemlegetni, hogy az Epica zenéje mennyire nightwishes, de ez volt az első benyomásom, amikor felcsendült az Aspiral nyitótétele. Higgyétek el, aki első ízben találkozik Simonsék bandájával, akaratlanul is ez a párhuzam ugrik be neki, ami persze nem véletlen; én viszont megpróbálom ettől függetlenül szemlézni és úgy boncolgatni az Aspiralt.

Az első észrevétel, ami szembe jött velem, hogy az anyag kevésbé epikus jellegű, mint például az Omega volt. Kompaktabb, populárisabb, hogy úgy mondjam. Könnyedén gördülő szerzemények sorjáznak itt, bivaly nótaalapokkal felszerelve. A Simone éteri orgánumát ellensúlyozandó hörgés persze továbbra is ékesíti a dalokat, a gityók pedig rendesen hasítanak. A szaggatott riffelésű Cross The Divine lendületes, szikár tempója kellően felfűti a hangulatot, melyet a kórusokkal meghintett, misztikus köntöst magára öltő Arcana követ.

Az első igazán nagyívű dallamorkán a Darkness Dies In Light - A New Age Dawns Part Vll című szerzeménnyel érkezik: a rétegzettebb, epikusabb nótának már a hossza is jelzi az összetételét, azt, hogy kifejtősebb, kevésbé populáris jellegű. Szellős, éteri felhangokkal átszőtt misztéria övezi az Obsidian Heart című dalt, a Fight To Survive - The Overview Effect iszonyú fogós témával nyit, húz, mint egy igásló.

A horzsoló riffelésű Metanoia - A New Age Dawns Part Vlll emelkedett hangulata után a felemás összetételű T.I.M.E. következik, a sort pedig a fejleszaggató riffel megalapozott Apparition folytatja. Tetszenek egyébként az arányok, hogy ügyesen játszanak a különböző elemekkel, egyiket sem viszik túlzásba. A maradék három dal is a fentebb említett vonalvezetés mentén áramlik, szóval ezek ismertetésétől eltekintenék.

Most már, hogy nem vagyok Epica-szűz, elmondhatom, vannak bizonyos frekvenciák, melyeken együtt rezonálok a bandával, sőt, jobban tetszik, mint ahogy azt elsőre megjósoltam magamnak. Az Epica komplett diszkográfiájának ismerete hiányában csak annyit mondhatok, ez bizony rendesen oda lett téve, még egy vérszomjas doomsztert is (jómagamat) beszippantott.