Ahhoz azért pofa kell, hogy egy zenekar mindössze egy albumnyi háttértörténettel második lemezeként élő anyaggal jelentkezzen. Most ilyen furcsa esettel állunk szemben. Első körben izgatottan konstatáltam, hogy új megjelenése van a Team Sleepnek, majd kicsit elszontyolodtam, amikor fény derült arra, hogy csupán egy koncertnyi dalcsokrot rejt a Woodstock Sessions Vol. 4, egészen addig, amíg el nem kezdtem hallgatni. Aztán rá kellett döbbennem újfent, az idén tíz éves Team Sleep album nem hiába szippantott magába egy dekáddal ezelőtt.
Aki nem vágja, hogy mi fán terem a Team Sleep, annak itt a kis káté: 2000-ben alakult, amolyan ad hoc módon a stílusilag a post rocktól a trip hopon át dream pop jelzőkkel körbeírható alakulat. Egy nagy album és jó pár demo – amit meg sem próbálok kanonizálni - egy foci csapatnyi (gyengébbek kedvéért: 11 fő) közreműködővel. A legnagyobb húzónév mindközül Chino Moreno, aki addig a Deftones frontembereként volt ismert, mellette még ismerős lehet a dobos Zach Hill (Hella), vagy Rob Crow (Pinback) neve. De az igazi kuriózuma a Team Sleepnek talán az volt, hogy itt élte ki elsőként Chino azokat az elektro-pop-alter rock fétisét, amit később a Palmsban, és a Crossesban is megtett, hogy a Deftones megmaradjon a metál mederben.
A zenekar nevét viselő egyetlen lemez legfőbb ismérve talán a kiszámíthatatlanság volt. Metál, mint olyan nincs is igazán benne, habár a Deftones hangulat sokszor felszínre bukik, köszönhetően annak, hogy a melankolikus, lebegős hangulat lengi be az egész Team Sleepet. De azon belül elektronikus részek, samplerek, gazdagon effektezett hangzás is jelen volt azon az anyagon. A Woodstock Sessions Vol. 4 viszont nagyjából a húzódalokat hozza, kiegészülve néhány korai demókról felbukkanó tétellel.
Your Skull Is Red, Ever, Princeton Review, Blvd. Nights, Live From The Stage. Ezek a dalok nagy kedvencem voltak tíz évvel ezelőtt is, ráadásul az élő felvételen még súlyosabbnak hatnak, nagyobb lendülettel szólalnak meg. Hallgatom, és olyan, mintha újra tizenkilenc lennék. Volt időszak, amikor a Team Sleep nagyon betalált, és most ebben a formában is letaglózott. Igaz többnyire a nosztalgia miatt. Az eddig – számomra - ismeretlen dalok közül a Death By Plane grabancon fog az egy percnyi éteri gyönyörével, szintén megteszi ezt a lebegős, instrumentális Formant, és a zenekarhoz képest kifejezetten agyas, de az album medrében maradó O.P.
Nem lehet azt mondani, hogy a Team Sleep fura formációja lenne a zenetörténet egyik legtermékenyebb bandája, viszont az kijelenthető, hogy időtálló együttes, időtálló zenével. Tíz év után is le tud nyűgözni, és habár nosztalgia érzése leng körül a Woodstock Sessions Vol. 4 hallgatása közben, még sincs avítt, dohos visszaemlékezés íze. A múltidézés mellett viszont nem sok extrát kínál ez az anyag, arra viszont tökéletes.
