A Wales-i sulizenekarként indult együttes jelen volt a mozgalom születésénél, ebből eredően zenekarként jövőre már a negyvenedik évüket fogják betölteni. Kapásból nem tudtam volna megmondani, hogy a Critical Thinking pontosan hányadik nagylemezük, de a korongok számát illetően, némi fejvakarás után tíz körülire tippeltem volna; jómagam legalábbis kb. ennyi soralbumot ismerek tőlük. Alábecsültem a számokat, hiszen az idei már a tizenötödik Manics nagylemez.
Az egykori generációs terroristák mára kritikus gondolkodókká váltak. Ez persze némiképp sarkítás; a kritikai szál a korai dalszövegeikben is ott volt, és így vagy úgy, de minden korszakukat végig kísérte. Újra olvasva a legutóbbi lemezről írt soraimat, nem érzem úgy, hogy annak idején hirtelen felindulásból túllelkesedtem volna a dolgot. A négy évvel ezelőtti lemezt időnként manapság is elő szoktam venni, és ennyi idő múltán még mindig képes magával ragadni, ha elvarázsolni már nem is tud.
A négy előzetes kislemezt jó (vagy rossz) szokásomhoz híven most is tudatosan kerültem, egyben szerettem volna nekiülni az első negyedév egyik, általam leginkább várt megjelenésének. Természetesen a megfelelő hírfolyamok útján időnként hozzám is eljutottak az információk a gyártási nehézségek (!) miatt végül február közepén megjelent Critical Thinking-ről.
Hogy véletlen vagy tudatos-e a februári dátum, arról nincsenek megbízható forrásból eredeztethető értesüléseim, de ettől függetlenül tény, hogy az egykori alapember, a mentális problémákkal terhelt Richey Edwards gitáros épp három évtizede, 1995 februárjának elején tűnt el, és hollétéről azóta sincsenek információk. A kreatív agy, az ezúttal három dalt is éneklő Nicky Wire a promóciós interjúkban elég nyakatekert magyarázatokat adott a lemez koncepciójáról, a kulcsszavak ezúttal is az aktuálpolitika, a személyes, illetve belső ellentétek és a szkepticizmus környékén keresendők, de lényegében szabad az értelmezés. Wire számára amúgy a fő ötletforrás a saját személye volt – túlzott lélekbúvárkodással szerencsére mégsem szembesülünk ezen a háromnegyed óra alatti anyagon.
Míg az előző lemezen ott voltak a kiugró slágerek, ezúttal egy egységesebb, a második felét tekintve belemerülősebb lemez készült a próbateremben, illetve a különféle házi stúdiók mélyén. Legutóbb slágerek címén a sorból könnyedén ki lehetett emelni egyes szerzeményeket, most nem igazán vannak ilyenek, ami nem feltétlenül lenne baj, sőt. Hogy gyorsan cáfolhassam magamat, a borongós hangvételű címadó után már kapunk is egy tempós, lüktetően popos, tipikus Manics darabot, a Decline & Fall képében. Hasonlóan lendületes, bár kevésbé emlékezetes a Brushstrokes of Reunion is, majd jön a filozofálgató Hiding in Plain Sight. A végtelenül egyszerű dallamra felhúzott, ártalmatlan popdalnak tűnő People Ruin Paintings a szellős, u2-s gitárokkal színezett, velejéig britpop Dear Stephen, a smith-esen játékos Being Baptised, a sztorizós hangulatú My Brave Friend mind-mind tökéletesen passzolnak a zenekarról kialakított képünkhöz. A kissé fantáziátlan Out Of Time Revival - Deleted Scenes páros környékén ugyan leül a lemez, de a OneManMilitia-nak hála nemcsak az összkép, hanem a végkicsengés is pozitív.
A Critical Thinking épp olyan egyenetlen vonalvezetésű, mint a borítón lévő forgalmi sávok, de a vonalak valahol, a látóhatáron túl csak összeérnek. Az előző lemez esetében máig nem érzem eltúlzottnak a maximális pontszámot, az idei dalgyűjtemény kapcsán viszont a régi szép emlékekből fakadó elfogultság is benne van az amúgy erős négyest érő dolgozat értékelésben.
