A finn Omnium Gatherum ugyan már hetedik lemezével jelentkezett idén és bár 1996 óta léteznek, szerkesztőségünk látóterébe nagyjából három éve kerültek, amikor a Beyond című lemezükről értekeztünk egy salátakritika keretein belül, de akkor az a lemez annyira bentragadt a fülemben, hogy az év végi top10-es listáig el sem tudtam ereszteni. Azóta is rendszeresen előkerült, így nagyon vártam már a Grey Heavens-t, hogy újra elhozza azt a tipikus északi melódikus metalba oltott doom-ot, amit az előző lemezen annyira szerettem.

A Beyond-ban ezt tetszett anno, hogy annyira jó kapták el azt a nagyjából húsz évvel ezelőtt futó stílust, hogy egyszerre tudott az újdonság erejével hatni és mellette nosztalgiát ébreszteni is. Ezt vártam Grey Heavens-től is és mivel a Beyond előtti, 2011-es New World Shadows lemezhez képest a Beyond akkora nagyot nem változtatott a képleten, azt gondoltam most sem fognak, kellemes kikapcsolódás lesz megint ezt a kicsit múltba vesző melodeath-doom csemegét ízlelgetni. Ezért is ért teljesen felkészületlenül a Grey Heavens. Mert a zenei alapok feladása nélkül egy kicsit feszesebbre húzták a gyeplőt.
Ugyanakkor megtartották a dallamosságot, de ezek is felkeményedtek és az arányok ismételten rendben vannak a dallam vs. darálás tekintetében, de azért mégis más. Nem, nem rosszabb, csak tényleg más.
Sokkal könnyebben volt emészthető az előző lemezük, ha nem lenne ide teljesen életidegen kifejezés a “sláger” szó, akkor arra azt mondanám, hogy slágerparádé. Ezt itt inkább súlyosabb zeneileg, emiatt nem egy azonnal oldódó elegyet kapunk. Itt ezt rágni kell, erősen, kicsit kiköpni, majd újra megrágni.

De megéri a rágódást, mert azért a végén könnyen beláthatjuk, hogy ez egy remekül megkomponált lemez. Remek arányérzékkel és mértékletességgel. Nem akarja egyik oldalt se túltolni: nem akar okvetlenül orrvérzésig fület szaggatóan death metalt nyomni és nem is akar átesni a ló túloldalára a dallamossággal. Nem lesz túl színpadias és szentimentális, csak amennyire éppen kell.
De. A majdnem egy órányi játékidő pont elegendő, majdnem inkább soknak mondanám, mert ez a lemez szerintem nem tudja fenntartani az érdeklődést ennyi időn keresztül. A jobban sikerült dalok mellett becsúszott egy-két olyan szerzemény, amit én személy szerint nem szívesen hagyok futni. A Rejuvenate! vagy a The Great Liberation.

Viszont ha egy dalnál a fonalat sikerült elkapni az OG-nak, akkor az telitalálat. Ilyen a Foundation, a Frontiers vagy a Majesty and Silence, bár az egy kicsit hosszúra sikeredett a maga nyolc és fél percével vagy a kvázi-címadó és instrumentális These Grey Heavens, ami valami eszméletlen ízlésesre sikerült. Itt-ott némi áthallást véltem felfedezni a Soilwork új lemezének témái és az itt hallottak között, de ennyi belefér, nem túlzó a hasonlóság.
Egy szó, mint száz az Omnium Gatherum idei lemezének nagy része, két dal kivételével egy nagyon jól összerakott album, de sokadszori meghallgatás után sem üti meg nálam a Beyond színvonalát. Ez egy kicsit csalódás, de tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy a Beyond azért egy mesterdarab, nem készül minden próbálkozásra ilyen album. (4.5/5)