Vannak olyan zenekarok, albumok, amikről akár két óra alvás után is simán tudok órákat beszélni és elemezni. A Limp Bizkit pontosan egy ilyen, hiszen tini korom egyik legmeghatározóbb zenekaráról van szó. Wes Borland és John Otto munkássága mindig is lenyűgözött. 2025 van, az albumsiomgató rovat folytatódik és egy igazi klasszikus kerül most a kezem alá. Itt van a The Unquestionable Truth (Part 1)
Emlékszem, hogy még jó idő volt amikor elindultam megvenni ezt a lemezt, a szebb napokat látott Alexandra könyvesboltba. Régen Budapesten, a Móriczon volt egy hatalmas boltjuk, ami tele volt CD-vel és DVD-vel. Célirányosan mentem és egyből rohantam haza, hogy meg is hallgassam ezt az albumot, ami rövidnek ígérkezett, de a borítójával már így is levett a lábamról. Hozzáteszem, mai napig az egyik legjobb Limp Bizkit borító, ami tökéletesen visszaadja, hogy mit is várhatunk a zenétől. Az idén húsz éves EP/Lemez ( ki, hogy nevezi) az egyik legjobb lemeze a nu-metal egyik legnagyobb úttörőinek. Oké, igazából mindegyik lemezt imádom, kivétel a Gold Cobra-t, ami annyira soha nem tudott megtalálni magának. Na, de nézzük meg, hogy mi is történt mielőtt górcső alá vennénk ezt a pár dalt.
2000 óta, a legendás csokis album óta, ez volt az első lemez, amin ismét hallhattuk Wes Borland munkásságát a zenekar színeiben. A lemezről amúgy a kritikusok elismerően nyilatkoztak, legalábbis Wes riffjeiről. A lemez érdekessége, hogy az éneket a lemezhez Prágában vették fel és ez az egyetlen lemez, amin John Otto nem hallható. Oké, ez így nem teljesen igaz, pontosítsunk, a nagy részében nem hallható, hiszen Otto éppen az elvonón pihent, amíg helyette Sammy Siegler püfölte a dobokat. A lemez az első héten több, mint 37 000 példányban kelt el csak az USA-ban, így a Billboard 24. helyén nyitott. A lemez sokkal sötétebb, mint bármelyik Limp Bizkit anyag, és itt nem csak a zenét, hanem a dalszövegek témáit is értjük. Még egy érdekesség mielőtt neki veselkednénk a hat dalnak. A Gold Cobra 2011-es megjelenése után a Limp Bizkit 2012 elején szerződött a Cash Money Records kiadóval. Tervezték, hogy kiadják a folytatást The Unquestionable Truth part 2-t. A banda azonban 2014-ben elhagyta a Cash Money Records-t, és soha nem fejezte be a folytatást.
Ahogy gerjed a The Propaganda elején a gitár, egyből feláll a szőr a karomon. És beindul az igazi, hamisítatlan Borland riff gyártás. A szöveg akár a mi kis hazánkra is pontosan ráillene, így lehet, hogy aktuálisabban nem is lehetne írni erről az albumról. Az album első fele sokkal metalosabb, több benne az olyan torzított riff, amibe könnyű kapaszkodni. Ezek kifejezetten hasznosak a Result May Vary album után, ami inkább a zenekar hip-hop-os oldalát helyezte előtérbe. A szólótól még a mai napig elalélok, hiszen nem egy virgázásról van szó, ami megmutatja, hogy hány ezer hangot tud lefogni a gitáros, hanem sokkal inkább egy atmoszférát teremt, ami tökéletesen rá vezet minket a The Truth dalra. Ez az a dal, amit már rengeteg ismerős hallott élőben, én viszont még soha, pedig a Limp Bizkit koncertek látogatását mérő eszköz már erősen tíz felett kattog. A klipet és a dalt is imádom. Ahogy a különböző sampinges zajokra beszámolnak és elindul a basszusgitár, amire jön az enyhén delay-ezett gitár. Zseniális, fokozatosan építik fel a dalt, amíg meg nem jön a főriff. De azt hinnéd, hogy a főriffnél már nem lehet jobb, akkor hirtelen egy olyan zúzást pakolnak bele a dalba, amitől egyből hátra tántorodsz. Imádom Borland megközelítését a dalban, ezeket a tremolókaros megoldásait, nyújtásait. A csávó iszonyat könnyűnek tűnő témákat játszik, de amikor az ember nekimegy akkor szembesül vele, hogy az igazság azért más… A dalok nem bonyolultak, de ugyanígy megszólaltatni őket, szinte lehetetlen! A szólóról a dalban ugyanazt tudom mondani, mint korábban. Építi a dalt, előre viszi nem pedig felhívja magára a figyelmet. Az imádom szó lehet gyakran fog szerepelni, próbálok mást használni, az egyik kedvenc részem, ami kiemelkedik a dalból amikor Fred teli torokból ordít a dalban.
A The Priest egy másmilyen szerzeménynek tűnhet elsőre, de elmondhatjuk, hogy a banda ebben a dalban sem hazudtolja meg magát. Éles váltások, totál másra számít az ember, amikor hirtelen bejön az impulzáló gitár. A refrén pedig a megszokott Borland módban történik. Nagyon szeretem a közepén a “szenvedős részt” ahol többek közt Dimebag is megvan említve. Anno erről azt gondoltam, hogy hatalmas tiszteletadás az elhunyt gitáros előtt. A The Key az egyik olyan dal a lemezen, ami nem a metalos vonalat képviseli. Konkrétan visszaugrunk 99-be és a Significant Other albumnál találjuk magunkat. Kellemes felüdülés, nagyon jó helyre van pakolva és tökéletesen megágyaz a The Channel-nek, aminek a refrénje, szerintem a valaha volt egyik legjobb Limp Bizkit refrént a Walking Away mellett. Borland ezeket a tekerős, nagyon eltorzított témákat rendesen élte ebben az időszakban, ezen a dalon ez különösen érződik. Pontosan ezek azok a gitártémák, amik miatt utánozhatatlan a gitáros. És ezek azok a riffek, amik miatt sokkal többre kellene értékelni, mint amennyire most megvan becsülve. A refrén pedig… a kedvencem a Limp Bizkit történetében. Tökéletesen egymásra simul az ének, a gitár, a dob a basszus, minden. Ha ma csak egy dalt hallgatsz meg, akkor mindenképpen ezt hallgasd meg!
A The Story számomra mindig is a korai éveit idézte fel a zenekarnak, csak más hangzással. Ebben ügyes volt amúgy mindig is a zenekar, hogy nincs két egyforma lemezük, mindegyik jól elkülönül egymástól, de egyik sem szól rosszul! A formabontó The Surrender pedig egy érdekes szerzemény. A lírai, akusztikus dal, tiszta énekkel, ordibálás mentesen egy olyan szerzemény, kísérlet, amivel Fred próbálgatja a hangját. Anno nagyon nem tetszett ez a dal, de az évek múlásával valahogy nagyon megszerettem. Tökéletes lezárása ennek a rövid anyagnak, egy váratlan húzás, hiszen ilyenre annak idején senki sem számított, még akkor sem, ha a korábbi zöld lemezen már megmutatta az énekes, hogy tud énekelni is, ha nagyon akar.
Szerintem ez egy méltatlanul elhanyagolt lemez, ami sokkal több figyelmet érdemelne. Sokkal szívesebben hallanék erről egy-egy dalt koncerten, mint az unásig ismételt Rollin-t.Nagyon bízom benne, hogy ebben az évben lesz szerencsém és valahol még elcsíphetem a zenekart, ők pedig nem felejtik el, hogy ez a lemez húsz éves!
