Az ősz folyamán a Century Media kiemelt hangsúlyt helyezett a gótikus, darkos metal muzsikákra. Egy ekkora név esetében nem lehet a véletlen számlájára írni, hogy a német kiadó logója alatt lényegében egyszerre három, ebben a zsánerben igazán jól csengő név is lemezzel jelentkezett. Az Unto Others korongjáról már megemlékeztünk, ahogy a Cemetery Skyline sem maradt ki a szórásból, a kört pedig a Tribulation zárja.
Míg a svéd-finn baráti társaság, a Cemetery Skyline tagjai részéről jelen irányzat csak egy oldalvágány, így a kísérletezőkedv helyett ők a dalcentrikus, slágeres megközelítést helyezték fókuszba, addig az amerikai Unto Others vagányabb formában, több stílusidegen elemmel, vagy legalábbis mozaikkal színesítette, ékesítette ezt a 80-as évek közepe óta jól ismert zenei világot.
A Tribulation aktuális anyaga pedig ezen gondolatsor mentén haladva, valahol a két említett pályatárs között, félúton leledzik. Dalközpontú; teszi ezt úgy, hogy a korábbi önmagukhoz mérten visszafogott kísérletektől sem riad vissza. A rajongói kánon a Sub Rosa in Æternum kapcsán elsőként még mindig az egykori gitáros/dalszerző Jonathan Hultén hiányát harsogja. Részemről ez a téma már lejárt lemez. A folytatás milyensége, illetve minősége kapcsán felmerülő kétségek eloszlatásához számomra tökéletesen elegendő volt a 2023-as kislemez három friss saját szerzeménye. Azt pedig már jó ideje tudjuk, hogy a zenekar a maga útján, sokszor kanyarokat, néha kitérőket is téve halad előre.
Érdekes belegondolni, hogy a velük nagyjából egyszerre, hasonló háttérrel indult In Solitude zeneileg hol tartana, ha idő előtt nem dobják be a törölközőt, azt viszont mindannyian jól tudjuk, hogy Tobias Forge, a Tribulation fő dalszerzőjévé előlépett Adam Zaars régi zenésztársa épp merre jár a Ghosttal. A Tribulation jóllehet, hogy hosszabb idő alatt, de lényegében hasonló pályaívet fut be, mint a Paradise Lost 1990 és 1995, vagy az Anathema 1993 és 1998 között. A gyökerekkel való teljes leszámolás itt ugyan nem történt meg, a Tribulation-nél csak részbeni pálfordulás következett be.
A svédek lépésről lépésre jutottak el a death metaltól a gótikus/darkos rock-metalig, a zenéjükből ugyan mára szinte kiveszett az extrém metal, de a vokálok terén még manapság is előszeretettel élnek ilyen jellegű önreflexióval. Kapásból ilyen a felvezető szerepét betöltő The Unrelenting Choir után a tényleges dalok sorát megnyitó Tainted Skies, de a későbbiekben is akadnak szélsőségesebb vokálok; akár már a következő dalban, a lassabban építkező, szájbarágós refrént kapott Saturn Coming Down képében. Van itt még olyan megfontoltabb slágertéma, mint a Hungry Waters, lendületes, korai The Cult-feelinggel elővezetett, a bónuszolt változaton svéd szöveggel is hallgatható Drink the Love of God. Ahogy a szellős Murder in Red akár Billy Idol: Rebel Yell lemezén is ott lehetne, úgy az extrém vokálokat nagyobb kanállal adagoló Time & the Vivid One meg akár a The Children of the Night című 2015-ös saját korongon is elférne. A Reaping Song-Poison Pages páros a maga nyílt The Sisters Of Mercy-jellege ellenére nehezebben talált hozzám utat; ezeket a társaikhoz képest kevésbé érezem karakteresnek.
Összességében mégis elmondható, hogy a Sub Rosa in Æternum az a fajta lemez, amit egyaránt lehet "csak úgy", illetve elmélyülten, akár az egyes zenei rétegeket egymásról lefejtegetve is hallgatni. Szerintem most egyik megközelítés sem ideális, bár egy lemezajánlónak alapvetően az utóbbira illik, illett volna koncentrálnia. Nálam mégis az a helyzet, hogy ez a korong a külvilágot kikapcsolva, fülessel működik igazán, és nem a technikai oldal vagy a dalszerkezetek miatt, hanem pusztán a hangulat okán.
A kiadó által előszeretettel emlegetett art deco-jelleget a Sub Rosa in Æternum kapcsán jómagam ugyan nem tudom értelmezni, de ez legyen az én problémám. Amúgy meg mondanom sem kell, hogy a 2024-es gótikus metal körkép nem lehet teljes az aktuális Tribulation korong ismerete nélkül.
