2022-ben jelent meg a kipróbált zenészekből álló The Halo Effect bemutatkozó lemeze, ami nem meglepő módon, gyorsan underground szenzáció lett. A folytatás az idei év első komolyabb megjelenése, amivel a zenekar tovább halad a megkezdett úton.
Van az úgy, hogy az ember éppen a kedvenceivel szigorúbb. Nézzük például a Dream Theatert! Zeneiségük, dalszerzői zsenijük vitán felül áll, általában szeretni szokás őket. Elkészítik a tökéletes DT albumot (például a legutóbbi A View from the Top of the World-öt), de a rajongók elégedetlenek, mert többet vártak. Még én is biztonsági játékot emlegettem a lemezismertetőben. És most hasonlóan érzek a kettes The Halo Effect album kapcsán is.
De előbb egy rövid képbehozó, ha esetleg nem értek el hozzád a debütálásuk hullámai. Dallamos death metalban utaznak, és korábban minden tag megfordult az In Flames-ben, még ha nem is egyidőben. A zene valahol az „anyazenekar” és a Dark Tranquillity metszeteként írható le, jelzésértékű elektronikus fűszerezéssel. A zenekar arca Mikael Stanne énekes, aki főállásban a Dark Tranquillity-ben gargarizál, de aktív szereplő a tavalyi év egyik legjobb dark rock lemezét összehozó Cemetery Skyline-ban, és a vonalas death metal Grand Cadaver-ben is. Meg ugye itt is. A The Halo Effect másik metálcelebje Jesper Strömblad, aki továbbra is kreatív csendestársként munkálkodik: ő az egyik dalszerző, szerepel a képeken és a videóklipekben, de alkohol-problémái miatt a turnékon továbbra sem vesz részt.
Volt olyan jó nevű magazin, ahol a hónap lemeze lett a March of the Unheard, amibe azért belejátszik, hogy januárban még csak ébredezik a piac. Szerencsére ihlethiány nem áll fenn a svédeknél, például a két lemez közti időszakban elkészült és kiadott dalok nem is szerepelnek itt, csupán bizonyos extra verziók bónuszaként. A Become Surrender-ért mondjuk kár, a zenekar egyik legjobb daláról beszélünk. Nem mondom, hogy el fog sikkadni, hiszen ott van minden felületen, még videóklip is készült hozzá. De még úgy is a lemez egyik legerősebb momentuma lehetett volna, hogy a hűségesebb rajongók már lassan egy éve ismerhetik.
Hozzáállás kérdése, hogy ki mit hall, illetve gondol bele a March of the Unheard lemezbe, vagy általában a zenekar munkásságába. Következzen három kicsit sarkos, fiktív vélemény, és – talán már kitaláltátok – mindegyik tartalmaz valamennyi részigazságot. Aztán, hogy még jobban összezavarjam a drága olvasót, részben meg is cáfolom azokat.
(1) „Ez a banda biztonsági játékot játszik, nem tesz hozzá semmit a 25 éves melodeath alapokhoz. Nem hallok mást, mint az egykori göteborgi témák újrahasznosítását.” Valóban könnyen beazonosítható a stílus, és bár semmi tájidegen elemet nem vittek bele, azért van itt dark rockos lassulás tiszta énekkel, szimfo-instrumentalizálás és változatos tempók is. Szerintem igenis megvan a saját karakterük.
(2) „Briliáns mestermű a svéd keresztapáktól! Végre megszületett a ’20-as évek sallangmentes, defintiív melodeath albuma!” Tény, hogy nincs gyenge pillanat a lemezen, de azért nem mestermű. Kitartó munkával jóra lehet hallgatni, de a műfaj klasszikusaihoz (Colony, Whoracle) nem ér fel, és néhány hetes ismerkedést követően úgy gondolom, hogy a bemutatkozó lemezükhöz sem.
(3) „Jók ezek a dalok, különösen a mai mezőnyben, de semmi kiemelkedő. Lélektelen, robotpilóta zene. Hol az új Only for the Weak, vagy akár Shadowminds? Ilyen legendás zenészektől nagyobb durranást vártam.” Talán ezzel a gondolattal tudok leginkább azonosulni, noha azért tompítanék rajta. Egyfelől, a jelenleg tapasztalt túltermelésben a The Halo Effect továbbra is az elithez tartozik, és azért a címadó dal riffje, vagy (ha már durranásról beszélünk) a Detonate kiemelkedő pillanatok. Csak hát elkelne még több ilyen.
A March of the Unheard kimondottan változatos album, különösen annak tükrében, hogy a szabálykönyv nemigen enged nagyobb amplitúdójú kilengéseket. Ez értékelendő, ugyanakkor számomra pont a lényeg veszett el, vagy legalábbis szorult háttérbe. Mire gondolok? A háromnegyed órás alapcsomag 12 dalából egy intro (a This Curse of Silence a címadót vezeti fel), egy outro (a Coda névre hallgató instrumentális darab), kettő amolyan dark rock ballada (Forever Astray és Between Directions, ráadásul egymás után). A fennmaradó 8 lehetne fajtatiszta melodeath, de kettőt-hármat leszámítva éppen ezek a leginkább sablonosak, különösen ami az énektémákat illeti. Hadd illusztráljam a Cruel Perception dallal: könnyfakasztóan jó riffel indít, a verzében lassan beindul a pofonosztás, aztán a refrénben Mikael olyan tucat-énektémával áll elő, ami valószínűleg az első spontán ötlete lehetett, csak nem volt kedve/ideje finomítani. Több ilyen is van, leginkább a lemez vége felé. A Strömblad-Engelin dalszerzői tandem továbbra is nagy formában van, a hangszeres részek jelentik a lemez erősségét. A szólók és a riffek szinte simogatják az arra fogékony füleket, míg a dallamok, énektémák ezúttal halványabbak. Talán mégis sok Mikaelnek a 4 zenekar egyszerre.
A mondanivalóban nem mélyedtem el. Az előzetes pakk nem tartalmazta a dalszövegeket, azt pedig már megtanultam, hogy Mikael hajlamos elborultan fogalmazni. A cím alapján következtetve, az elveszettek után most a meg nem hallgatottak kerültek sorra, de ha érdekelnek a részletek, akkor alaposabb megmártózást javaslok. Én már ott fennakadtam a rostán, hogy miért énekelnek az örök hamutartóról, majd rájöttem, hogy Forever Astray a dal neve, nem ashtray, hehe.
Már egy ideje barátkozom a lemezzel, és az első óvatos kóstolás óta ingadozom a 4 és a 4,5 koponya között. Végül úgy döntöttem, szigorú leszek, marad a négyes. A March of the Unheard valamivel halványabb, mint a bemutatkozó korong volt, különösen úgy, hogy lemaradt róla a Become Surrender dal. Aki komfortosan mozog ebben a műfajban, nem fog panasszal élni egyetlen részlete miatt sem, mert távolról sem rossz lemez. Nekem egy kis extra ihletettség hiányzik, és legalább egy, de inkább két olyan dal, amit majd a Detonate mellett a ráadásban játszhatnak a koncerteken, és a zenekar emblematikus nótája lehet. Ezzel együtt is, ez egy jó és fontos album, és talán felesleges is említeni, hogy a zenekar első önálló turnéján a megjelenés erősen ajánlott. (A hazai állomás a Barba Negra, a dátum február 7., a vendég a Pain lesz, jegyek ITT).
