Több százezres nézettségű videoklip(ek), nemzetközi turné(k) és egy újabb, szám szerint a harmadik nagylemez áll a hazai The Hellfreaks mögött, akikkel eddig – az előbb felsorolt tények ellenére - nem sokszor találkozhatott a hazai közönség. Ennek okát később egy cizellált interjúban boncolgatnánk tovább, mivel túl érdekes anomália ahhoz, hogy kihagyjuk a lehetőséget, de addig is meghallgattuk a csajfrontos punk rock banda legújabb, Astoria című lemezét.
A The Hellfreaks (Radnóti Zsuzsa/Shakey Sue – ének, Domján Gabi – basszusgitár, Bánhegyi Tamás – gitár, Szumper Ákos - dobok) Astoria címmel idén júniusban jelent meg, de azt már az első hallásra is lehetett érezni, hogy tagok ezzel a tizenegy dalból álló albummal szakítottak a korábbi felvételekre jellemző psychobilly műfajával. A 2009-ben alapított zenekarnak mára egyetlen eredeti tagja Shakey Sue, aki az éneklés mellett igazi örökmozgóként például alternatív modellként is szerepel és irigylésre méltó energiával vette nyakába Európa legfontosabb nagyvárosait, hogy végül Budapestre visszatérve hódítsa meg (újra) a világot.
A Burn the Horizon egy jó kezdés, gyakorlatilag le is fekteti az üzenetet, amelyet több helyen is megfogalmaztak: hangos lázadás – bármi ellen. Nyilván tagadhatatlanul jelen van még valami az előző lemezekről, a Why Do You Talk döngölésében még ki-kikacsint egy psychobilly íz, de ez így is közelebb áll a punk rock műfajához – még ha a két szám kissé össze is folyik itt az elején.
A Rope-ban villan fel először az a lüktetés, ami végül berántott a lemezbe, ebben már igazi elszállós riff húzódott meg az ének mögött, ami nyers, ösztönös és dögös volt. Nekem személy szerint ez volt az egyik kedvenc dalom, több ilyet hallgatnék tőlük, határozottan elhúzott az első kettőtől és ezt a vonalat követte a Wolf is, amiben a basszus – akárcsak az előző dalnál – koszos "harmóniában" lüktette végig a dalt. Amit még kiemelnék, hogy itt az előző dallal ellentétben egy fordított dinamikát lehetett kihallani, talán emiatt a végére a Wolf nagyobb kedvencem lesz?
Az I’m Away–nél nálam a ”ritmusszekció” vitte el a főszerepet, és mire felocsúdtam, már véget is ért a jelenés, szóval ezt szépen vissza is pörgettem, hogy végül megérkezzek a Dawn című felvételhez, ami újabb nagy kedvencemként lesz elkönyvelve erről a lemezről – én örültem volna, ha ezzel kezdik, mert nagyon jó aláfestő dal. Személy szerint a Dawn környékén vett meg végképp a lemez.
Nem szeretném ismételni ezeket a mondatokat, de az Astoria egyre jobban erősödik, mintha egy tudatos-tudattalan skála alapján pakolták volna össze a sorrendet – a The Hellfreaksnek jól állnak az elszállós részek, a basszus-dob „visszapofázások”, amikor az egész hátterét jelentő zenészek elszállnak. A Your Call magabiztosan építi tovább az előző dalban is tapasztalt, gitárjátéknak nagyobb teret adó játszóteret. Bevallom, hogy személy szerint imádom a mélyebb szövegeket, de nekem itt ez nem hiányzott, pont jól el volt találva a zene-szöveg arány. És a stílus kedvelői előtt eretneknek tűnhet, de nekem ismeretlen okokból egy erős blink 182 és The Distillers utóérzetem volt, ami persze csak jót jelent. És a Sid and Clyde zűrzavarában is ezt tapasztaltam – hibátlanul, pofátlanul könnyed, mégis izmos kora 2000-es évekbe visszarepítő punk/rebel/rock. A szakítás utáni hónapok egyik leszarom bulijára.
A Back to My Planet és a Little Crime közül az utóbbi nálam jobban betalált, de nem lassította le a lemezt, nem zárta keretbe és nem is kellett, a banda ezzel a nagyjából 38 perccel és 11 dallal nem húzta tovább a felvételt, így most szépen újra végig is hallgatom az egészet, és szervezek valami másnap megbánható őrjöngést - ismeretlenek előtt.
(4/5)
