Január 24.-én tiszteletét tette nálunk a Mirrors For Psychic Warfare egy áll leejtő koncerttel. Ennek apropóján pedig mikrofonvégre kaptuk a Scott Kelly (Neurosis, Corrections House) Sanford Parker (Buried at the Sea, Corrections House) duót, hogy kifaggassuk őket az új zenekarukról.

RockStation: Mindketten játszottatok már együtt a Corrections House-ban. Mi a különbség most ebben a zenekarban (Mirrors For Psychic Warfare)?
Sanford Parker: A fő különbség, hogy csak én és Scott vagyunk benne. Egy kicsit ez minimalistább és atmoszférikusabb dolog. Nem annyira átfogó, mint a másik.
Scott Kelly: Nem annyira dal orientált. A Corrections House-ban inkább felépített dalok vannak. Ez inkább egy kísérletező dolog összességében.

RS: És mik voltak a fő hatások az album készítésekor? A Corrections Househoz képest más zenékből merítettetek?
SK: Nem, ez csak úgy alakult...Úgy kezdődött, hogy elkezdtem felvenni témákat, próbáltam rájönni, hogy tudnám azokat lejátszani, és rájöttem, hogy sehogy. Ezután hívtam Sanfordot, és kérdeztem, hogy érdekli-e ez, meg van-e kedve csinálni. És rábólintott, akkor eléggé begyorsult a folyamat. Ő producer és hangmérnök, ezzel foglalkozik. Nem tudom, hogy mikor lett ez komoly, a szobámban volt a zenélés…
SP: … szerintem Scottot és engem is megfertőzött ez a felállás, nem gondoltam túl sokat róla eleinte. A Corrections Houseban a legjobb dolog az volt, hogy csak egyszerűen zenélni kezdtünk, és sínen is volt. Senki se úgy állt hozzá, hogy itt ezt, itt azt kéne csinálni. Csak kezdjünk el zenélni együtt.

RS: Ösztönösen?
SP: Igen. Nem is igazán tudnék mondani olyat, hogy mi volt ránk hatással zeneileg.

RS: Próbákat nem is tartotok?
SK: De vannak, de ahogy Sanford mondta, mi sose úgy álltunk hozzá, hogy akkor így, vagy úgy fogok szólni. Csak úgy jött magától. Ha tetszett valami akkor beleraktuk, ha nem akkor nem.

RS: Hogyan írnátok le a Mirrors For Psychic Warfare zenéjét, mondjuk három szóban?
SK: Három szóban? Nem is tudom. Elég droneos hatású, vannak benne gitár riffek, néha vannak ütemek benne, néha nem, hangulatos, nem is tudnám három szóba összefoglalni.
SP: Nekem inkább olyan, mint csinálni egy hangulatot, nem pedig dallamokat csinálni. Feszültséget kelteni, elnyújtani részeket, ilyesmi.

RS: Ha a zenekart egy film címmel jellemeznétek melyik lenne az?
SP: Harcosok klubja.
SK: Apokalipszis most.

RS: Hallottam tőletek egy Joy Division feldolgozást (Atmosphere). Annak az ötlete hogy jött?
SP: Az egy jó dal.
SK: Jó ötletnek tűnt. Az egy elég epik Joy Division dal, az egyik legjobbjuk szerintem. Akartunk egy nagyon lecsupaszított verziót csinálni belőle. A koncerteknek ad egy érzelmi ívet, egy kicsit visszább vesz és segít, hogy egy kicsit csendben legyünk. Inkább a szövegre, meg az ütemére reflektálunk a dalnak. Nagyon egyszerű szám, de hatalmas súlya van.

RS: Magatokat inkább spirituális embernek valljátok, vagy tudományos megközelítésűnek?
SP: Én egyáltalán nem vagyok spirituális ember. Inkább vagyok tudományrajongó.
SK: Én mindkettőnek tartom magam, egyiket sem zárom ki. A tudomány egy tényeken alapuló igazság, mindig tart újdonságokat, nem skatulyázhatod be, ez pedig vonzó benne.

RS: Hogy megy ezen a turnén? Eddig többemberes zenekarokkal mozogtatok, most csak ketten vagytok. Milyen érzés?
SP: Nagyszerű! Az eddigi legegyszerűbb turné, amit valaha csináltam. Nincs semmi furcsaság, csak a dolgunkat kell tenni. Ez eléggé..
SK: …egyszerű.

RS: Nem untok egymásra a turné alatt?
SK, SP: Nem, nem.
SK: Nem, jól kijövünk egymással. Szórakoztatjuk magunkat, ha az kell. Viccelődünk minden nap, minden este zenélünk, nincs semmi panaszunk ilyen téren.

RS: Milyen zenéket hallgattok, amikor úton vagytok?
S P: Mindent. Reggaet punkot, hip hopot, countryt, bármit.

RS: Mi volt a legfurább zene amit ezen a turnén hallgattatok?
SK: Nem is tudom, nehéz megítélni, hogy mi volt a legfurább. Hülyén jön ki tőlünk hallani, hogy mi a fura (haha).
SP: Fura lehet tőlünk, hogy Rick Jamest, utána meg Johnny Casht hallgatunk.
SK: Ja. De.. ha egy zene megindít akkor az jó, és ez az, amit a zenében keresünk, hogy megmozgasson valamit. Mi elég szerencsések vagyunk, hogy megmutathatunk magunkból minél többet.
SP: Egyikünk sem olyan, hogy egy adott stílusba szeretünk bele. Mindent meghallgatunk.

RS: Például mi a kedvencetek hip hopban?
SP: Én ráálltam egy angol srácra, Flowdanra, azt sokat hallgatom, az új T Money is állat…

RS: És pop zenében? Hallgattok valamit?
SP: Én nem nagyon hallgatok pop zenét. Nem is nagyon ismerem.
SK: A nyolc éves lányomon keresztül hallok párat. Mint a Twenty One Pilots, Justin Timberlake, meg ilyen szarokat. Nem nagyon bírom..

RS: A Dillinger Escape Plannek is volt egy Justin Timberlake feldolgozása.
SK: Igen? Király.
SK: Ja, tudod szeretem látni, hogy élvezi a zenét. És szeretem az ízlését, jó ízlése van. Csípi Freddy Mercuryt, David Bowiet, és az ilyen nagy énekeseket. Általában ha valamit megkedvel én hátrébb lépek, és azt mondom lehet benne valami, talán csak én nem vettem észre. Attól hogy egy engem nem fog meg első hallásra annyira, még lehet jó egy dal.

RS: És a lányod hallotta mondjuk a Neurosist?
SK: Igen.

RS: Mi volt a véleménye róla?
SK: Nem annyira volt jó véleménnyel. Ő inkább úgy állt hozzá, hogy „oké apa… tök mindegy… de miért ordibálsz?” A Neurosis, de még inkább a Mirrors For Psychic Warfare olyan zene, ami nem feltétlenül egy nyolc éves gyereknek való. Inkább a felnőttek ízlésére van tervezve. De a fiam 29 éves, 11 éves korától sok zenét hallgatott, és azóta is megszállottja. Lehet, hogy a lányom is pár év múlva ugyanilyen lesz. Nem mintha én mondanám neki.

Fotók: Réti Zsolt, Bélley Csaba