Az Atlantában 1999-ben alakult Mastodon a heavy metal amerikai új hullámának egyik jeles képviselője. A progresszív elemekkel, sludge, noise, jazz, és hardcore motívumokkal tarkított zenét játszó négyes szép karriert futott be az elmúlt években, pedig nagyrészt nagyívű koncept lemezekkel próbálkoztak. Blood Mountain című 2006-os lemezük a Billboard lista 32 helyéig jutott, el is adtak belőle vagy háromszáz ezret, sőt még egy Grammy jelölést is begyűjtöttek vele.
UPDATE! A Crack The Sky teljes egészében meghallgatható online a Mastodon MySpace oldalán.
A fentiekből jól látszik nem kispályás csapatról van szó. A Crack The Skye már az együttes ötödik nagylemeze, mondanom sem kell ez is koncept. Az album készítését az utóbbi években magát sztárproducerré kinövő Brendan O'Brien felügyelte, így nagyon a megszólalásba nem lehet belekötni. A recept most valamelyest változott talán, mégpedig a megközelítés és a hangzás terén. A dalok most nem olyan direktek és nyersek, mint korábban. Szelídült és mégis kaotikusabb a hangzás és olyan együttesek jutottak eszembe egy két dal hallatán, mint a Neurosis, sőt még a VoiVod is beugrott néha. Viszont a Mastodon továbbra is a kortárs rock/metal zene legegyénibb képviselői között foglal helyet és ezt az új lemez csak megerősíti.
Ha valaki azt várja, hogy ez a hét nóta elsőre működik és rögtön megmutatja mi is a Mastodon 2009-ben az csalódni fog. Rendkívül bonyolult, nehezen megnyíló lemezt tettek ötödjére az asztalra. A Crack The Skye a maga nemében egy őrülten zseniális lemez, melynek minden hangja igazi élmény. A négyes továbbra sem gondolkodik egyszerű dolgokban. Mivel Brent Hinds gitáros és Troy Sanders basszer is énekelnek ezért elég változatos dolgokat művelnek, ráadásul az énektémák terén még besegít nekik Brann Dailor dobos is. Talán a vokális témák most egy kicsit „lágyabbra” sikerültek, de a súly nem veszett ki a zenekarból, csak más formában van jelen.
Az Oblivion vészterhes hangjaival veszi kezdetét az ötven perces utazás. Kusza hangok, fejben ragadó refrén, Pink Floyd rokon gitárszóló. A bendzsóhangokkal nyitó Divinations - jetis klipje megcsodálható alant - talán a legdirektebb dal a lemezen. A hármas Quintessence disszonáns gitárjátéka egy üvöltős-dallamos refrénbe torkollik, amibe azért kellő súly is szorult. Ezt a négy tételre bontott (Usuper, Escape, Martyr, Spiral) The Czar követi, mely a lemez legösszetettebb és legértékesebb nótája. Az Usuper félakusztikus, 70-es évek pszihedeliáját is magában hordozó lebegő témáit egy elefántcsorda dübörgésére emlékeztetően váltja az Escape, mely kiváló riffeket vonultat fel. A sötét Martyr egy jó adag progresszivitással van tarkón öntve és egy élményszámba menő gitárszólóval, míg a Spiral levezeti a feszültséget. A Ghost Of Karelia Anathema-ás, Katatonia-ás hangjai egy kicsit furcsán hatnak, de a nóta maga kiváló, pláne mert a közepén azért egy kicsit bekeményítenek a fiúk. A hatos címadó keményebb énekhangokat produkál, de a refrén itt is dallamos, az egész valahogy mégis Neurosis módra nyomja agyon az embert. Az albumot a tizenhárom perces felkavaró The Last Baron zárja, hol elborult, hol élénkebb hangulataival, néhol jazz-es betéteivel.
A Crack the Skye egyszerre szárnyal magasan és tipor el mindent ami az útjába kerül. Lehet, hogy korábbi önmagukhoz képest ez egy árnyalatnyival gyengébb lemez, de még mindig szintekkel magaslik ki a metál zene sokszor tök átlagos mocsarából, így a lenti pontszámnál kevesebbet egyszerűen nem tudok adni rá.
