Az angliai Porcupine Tree a progrock szcéne egy olyan zenekara, akik stabilan magas színvonalú, minőségi zenét művelnek, de progresszív zenekar lévén, a mainstream nem igazán fogadja be őket (nem olyan szerencsések és halkan mondom csak: megalkuvóak, mint a Dream Theater) Emiatt azután mindeddig nem voltak képesek az underground kultzenekar minősítés fölé emelkedni, bár talán ez soha nem is volt elsődleges cél náluk. Egy biztos: a Porcupine Tree nevét említve a stíluskedvelők és progresszív rock fanatikusok szinte mindig elimerően csettintenek, egy átlagos rockzene kedvelő emberke legtöbbször meg csak néz, hogy azok meg kik?
 
Jómagam mondjuk egyik kategóriába sem tartozom bele, de mivel ismerem néhány lemezüket, ha nem is mindet, meg tudom erősíteni, hogy nem mindig könnyű megkedvelni a lemezeiket. A Porcupine Tree befogadása általában komoly energiát igényel, tipikusan az a fajta zenei művészet az övék, amit csendben, magányosan, maximálisan ráfókuszált figyelemmel kell élvezni. Lemezeik gyakran nem is annyira dalokból, hanem inkább hangjátékokból állnak, amik egy-egy jól kitalált és behatárolt koncepció mentén haladnak; megtörtént és meg nem történt történeteket mesélnek el a zenéjükkel. El sem merem képzelni, hogy nézhet ki majd a novemberi Pecsa koncert a The Incident után.... És pont a halottak napján? Na ne... Ugyanakkor a dátum aktualitása legalább egybevág valamelyest az új anyag "szellemekkel táncoló" koncepciójával, amely amúgy nem könnyíti meg az ember dolgát ezzel a lemezzel. 
 
A Porcupine Tree mostanra már szép hosszú diszkográfiát tud felmutatni. Vannak nagyon jól és kevésbé jól sikerült lemezeik - szerencsére az előbbiekből van több, tehát a minőségi mutató erősen pozitív irányba tart egyelőre. A The Incidenttel kapcsolatban azonban sajnos az az érzésem, hogy ez a lemez a kevésbé jól sikerült oldalt fogja erősíteni, bár nem szeretnék túl negatív lenni, azért az sem lenne fair. Ha ez lenne az első lemezük és a Porcupine Tree név mostanra nem volna már egyfajta brand, egy megbízható márkanév a stíluskedvelők körében, valószínüleg nem sokan figyelnének fel rájuk. Így azonban sokat nem kell aggódniuk, a szekér nem fog kátyúba kerülni. Minden esetre előre szólok: ehhez a lemezhez ne az In Absentia (2002), a Deadwing (2005) vagy a Fear Of A Blank Planet (2007) által képviselt eszményi minőség irányából közelítsünk, mert annak könnyedén  csalódás lehet a vége. 
 
A The Incident története a szellemvilágba visz minket. Nem vagyok túl képzett a szellemtudományokban, de úgy képzelem, bizonyára vannak a szellemek között is vadabbak meg szelídebbek, ennek megfelelően egy szellemtörténet lehet mindent elsöprő, haragos és pusztító hangulatú és lehet csendes, visszafogott, misztikus is. Mondanom sem kell, Steve Wilson mester és zenekara az utóbbi verziót választotta.

Ennek megfelelően a lemez tempója lassú, hangulata sejtelmes, merengős és misztikus. Nem mintha néhol nem bukkanna fel egy-egy gyorsabb gitárvirga, de alapvetően nem kevés megadó türelem kell hozzá, hogy az ember végighallgassa az összesen 18 dalt a  lassított felvétel szerű, szépelgős, akusztikus gitár és sampler effektek uralta, gyakran csak hangulati átkötő szerepre kárhoztatott 1-2 perces tételekkel együtt.

Igazán kár, hogy a Porcupine Tree ezen a lemezen úgy döntött, hogy nem mutatja ki a foga fehérjét - csak épp egy picikét. Hiányoznak az olyan Dream Theateres beborulások, mint amit például az Octane Twisted második része hoz és hiányoznak a Dream Theater progrockján messze túllépő kőkemény riffek, melyek általában a legmeglepőbb helyeken szólalnak meg.

Az egész így inkább csak amolyan Pink Floydos cipőbámulós merengés; legalább is inkább ez a hangulat marad meg az emberben a lemez végighallgatása után. Nem mintha ez önmagában értékelhetetlen vagy abszolút értéktelen volna, de az ember valamirevaló rockerként szívesebben hallgatna többet a címadó The Incident, a Circle Of Manias (milyen kár: alig több, mint 2 perc) vagy a Remember Me Lover szigorú riffjeiből hogy a Bonnie The Cat esztelenül elborult gitárnyúzásáról és reszeléséről már ne is beszéljek. Az eddig nem említett többi tizen-x hangulatfestő dalról sajnos nehéz nagy lelkesedéssel megemlékezni. Szépek persze, csak mégis: semmi különös... Aludjunk!
 
Globálisan, (értsd: egészében)  szemlélve a problémát, mindettől függetlenül, mégis úgy gondolom, hogy a The Incident még így, önmagukhoz mérvén kevésbé sikerült mivolta ellenére is sok progresszív rock rajongónak szerezhet kellemes perceket. Az igazán ütős, egyedi Porcupine Tree megoldások, amiket a korábbi lemezekről annyira szívesen hallgatok, most ezen a korongon nem kaptak sok szerepet. Hát Istenem, nem lehet mindig kolbászból a kerítés... talán majd a következő anyag írásakor kicsit bőkezűbben osztogatja a múzsájuk azokat a bizonyos csókokat. Ez most ennyi lett, se több se kevesebb. 
 
Porcupine Tree - Time Flies video @ Rock STATION.