Őrületes estében volt részem Nagypénteken - részt vettem életem egyik legfurább koncertjén gyerekkorom legfőbb metálszinterén, a Petőfi Csarnokban -, amely pár száz méterrel odébb, a Dürer kertben ért véget. A pecsában a finn metál légió talán leghitelesebb és legismertebb képviselője, a Children Of Bodom lépett fel.  A gitárvirtuóz Alexi Laiho vezette csapat legújabb lemezével, a Relentless Reckless Forever című albummal érkezett hozzánk a The Ugly World Tour névvel ellátott koncertsorozat egyik állomására. Egy-két barátom szerint a banda legutóbbi lemezei már nem bírnak akkora erővel, amit erősen megcáfolt a pénteki performance. Persze az elhivatott, Bodom-pólós metálosok biztosan zabálnak mindent, amit az espoo-iak  kidobnak a piacra. Na de evezzünk át az élmény vagy csalódás mezejére.

Kicsit megkésve érkeztem a bulira, a fő gárda előtt szerencsére elkaptam az Ensiferum, amire már nem tudtam ráhangolódni, ellentétben a jelenlévők 85 százalékával. Az öregek ekkor még a pultnál sündörögtek, és csak fél szemmel sandítottak a színpad felé. A Markus Toivonen fémjelezte csapat megadta az alaphangot, amit aztán meglovagolt az este fénypontja.

A 15 számos repertoár még azoknak is élményt nyújthatott, akik már többször megmérettettek az első sorban az eddigi Bodom koncerteken. Amellett semmiképpen nem mehetek el szó nélkül, hogy megfiatalodott – na, nem magamat fényezem ám – külsőmmel igencsak kívülállónak tűnhettem. Csak úgy kapkodtam a fejem, ennyi egyenpólós fiatalt utoljára a Sziget Iron Maiden koncertjén láttam – na ott még tízezerrel többeket. A srácok minden számnál üvöltötték a számomra kivehetetlen refréneket, ekkortájt senki nem öblítette le az addigiakat, mindenki ezer százalékkal koncentrált a stage-re. Ahol egy kosztümös, középkori harcolós számítógépes játék díszlete tűnt fel: plafonról lógó filc, az emelvény hátsó fele is gótos, vikinges színházi feelingben tetszelgett. Számomra ez már felesleges, munkaigényes csinadratta. No azért nem a mindenáron fikázás világversenyén akartam indulni, egyszerűen távol állnak tőlem ezek az éjszaki jellemvonások, koncertvelejárók.

Laiho úrtól ellenben leesett az állam, és itt nem a beleélésére, előadásmódjára gondolok – ami nem nyűgözött le -, hanem gitár tudására, annak természetességére, eleganciájára. Nincs mese, őstehetség a fiú. Ami elmondható a többiekről is, akik megfelelően „odavágtak”, dörömbölt tőlük a már ezer meg ezer koncertet megélt aréna.

A Bodomon mindig is érezni lehetett egy, talán ritkán használatos szóval élve amerikanizációs hatást. A zenéjükről néha lerí, hogy már nem csak a süllyesztőbe került Sodom, netán Obituary vonal volt – van - rájuk hatással. A másfél órás buli békebeli és tanulságos volt, hogy miért? Egyszerű, a gazdasági slamasztika okozta pénzügyi riadalom sem tántorítja el a fodrászhoz fényévente járó fiatalokat, seniorokat, hogy tiszteletüket tegyék kedvenceik évről évre beidőzített magyarországi koncertjén.

Na, ezután kemény stílusváltáson estem át, ez ugyan már kevésbé tartozik a tárgyhoz, de ezért megemlítem. A sötét Városliget zegzugos ösvényein átvágtam, és belopóztam a Dürerbe, ahol a Subscribe csillivilli közege fogadott, fiatalság, divatozás, áthangszerelt zenei világ, na de ezt majd akkor, ha egyszer egy Subi lesz terítéken…Maradjunk a Bodomnál, ami vélhetőleg nem utoljára aratta le nálunk a babérokat.

Az írás eredetileg a zene.hu oldalon jelent meg.