A léc magasan, hiszen búcsúzik a rajongóitól a Sum 41. Két évvel ezelőtt a best of műsorukkal, ami az első két lemezre épült nagyon oda tették magukat, de vajon egy búcsú közepette is megtudják ugrani ezt a szintet?
Vártam, hogy mikor lesz az utolsó budapesti koncert bejelentése, de a nyári szórásból kimaradtunk. Itt az egyik szemem sírt a másik nevetett, hiszen kihagyni egy ilyen world tour-ból minket pofátlanság lenne. De a két évvel ezelőtti koncert meg annyira erős volt…Aztán jött a novemberi dátum és megnyugodtam, hogy még egyszer látom őket. Nem is volt kérdés, hogy irány a főváros és nézzük, hogy mit tudnak még ezek a skate-punkok ennyi idősen, ennyi koncerttel a hátuk mögött. A korábbi koncerten elfordított színpad volt, biztosra mentek a szervezők, hiszen egy egész arénát nehezen töltött volna meg akkor a zenekar, noha a setlist hibátlan volt annak idején. Most azonban nagyot álmodott mindenki, hiszen az egész aréna a zenekar rendelkezésére állt, amitől én kicsit azért tartottam. Aztán a koncert napján megnéztem online, hogy mennyire fogynak a jegyek, hol vannak lukak, mennyi luk van az ülőhelyek között. Legnagyobb megdöbbenésemre, az állójegyek nagy részéből már nem lehetett vásárolni, de nem mellesleg ülőhelyből sem volt túl sok. Nyugger vagyok, de szeretem már ülve nézni az aréna koncertek jó részét. Egyik indok, hogy sokkal jobban is szól gyakran egy-egy ilyen helyen, a másik pedig, hogy a fene se akar annyit ácsorogni aztán haza vezetni kétszáz kilométert még.
Az estét a Neck Deep nyitotta, akikről a koncert előtt semmit se tudtam. Igazából azt próbálja tovább vinni, amit a Sum 41 elkezdett, de nem győztek meg annyira, mint a nyáron a Night Verses a Tool előtt. Lehet, hogy ez a tengerentúl még tökre működik és pörög ezerrel, de engem annyira nem nyűgözött le. Hiába vannak öten a színpadon, azt érzem, hogy az ekkora hely még túl nagy nekik. Ahogy koncertjüket néztem azt éreztem, hogy annyira a közönséget sem mozgatták meg az este nagy részében, mint amennyire lehetett volna. A “Köszönöm” megtanulása persze kedves gesztus, de nem elég egy felejthetetlen koncerthez. A dalok számomra nagyon egy kaptafára épültek, sablonosak voltak, többet várnék egy ekkora helyen játszó zenekartól.
A beígért kezdéshez tartva magukat felcsendült az AC/DC T.N.T. dala, ami a Sum 41 intrója és kezdetét vette a picivel több, mint két órás utazás. Pofátlan lendülettel indult a koncert, hiszen a Motivation, The Hell Song és az Over My Head nyitotta az estét. Az emberek egy jó része még a három dal alatt kint volt, így lemaradt egy fontos szeletéről a koncertnek. Ahogy haladtunk előre az időben és körbe néztem az Arénában, azt vettem észre, hogy közel voltunk a teltházhoz nagyon, ami azért valahol érthető, de meglepő is! A zenekar ezek után a Chuck témáira állt rá, majd pedig következett a Landmines - Dopamine duó, amik kellemesek voltak és az új, utolsó lemez talán legjobb dalai. Külön bírtam, hogy a metalfejekre is külön kitért a zenekar és ezért toltak egy Slayer-Metallica szeletkét a szánkba. Itt amúgy teljesen meglepődtem, hogy milyen jól hozza Deryck, Hetfield ének témáit. A Some Say tipikusan olyan dal, ami így koncerten nagyot tud szólni, nekem mindig a Coldplay jut róla eszembe. A közönség azonban mindenre vevő volt, Deryck pedig tökéletesen bánik az emberekkel.
A Walking Disaster előtt még elmesélt egy kis történetet is, hogy a gitár ami a nyakában, azt évekkel ezelőtt valami segg@ej ellopta az otthonából. Ez a gitár, ami szerepel többek közt a Fat Lip klipjében is. Aztán hat vagy hét hete visszakerült valahogy hozzá, ami egy kisebb csoda. Tök jó volt, hogy tényleg régi dalokat is felidézett a zenekar, mint pl. a Makes No difference. A dobszólót én kicsit feleslegesnek érzem, de hát ízlések… Gondolom a srácoknak is kell egyet fújni. A Pieces az egyik legszomorúbb száma a zenekarnak, mégis jól esik élőben hallani. Ja, egy dolgot elfelejtettem mondani. erős kezdés volt, de azért látványban is odatette magát a zenekar. Folyamatosan ment a piró, konfetti ágyúk, apró konfetti, nagy konfetti, szikrák mindenütt és lézerek. Nagyon látványos volt, illetve a hátteret is két és félszer módosították, variálták. Akármennyire is menő a csontváz, aki 41-et mutat, nekem a legjobban a nyitó háttérvászon tetszett, amin régi flyerekként megvoltak csinálva az albumborítók.
A Fat Lip-nél számomra érdekes volt, hogy a rap betétnél még meg se mozdult a közönség jó része, de ahogy megszólalt a gitár, mindenki együtt kezdett mozogni. Ezután következett a Still Waiting, aminél minden lány sikoltott és véget is a koncert fő része laza huszonöt dal eljátszása után. Ezután az első ráadásban három dal került még elő a Summer, Waiting On A Twist Of Fate és az In Too Deep. Azt vettem észre, hogy mosolygok, hogy előjönnek a régi emlékek, hogy milyen volt fiatalon, amikor ezeket a dalokat hallgattuk, mennyi mindent jelentettek tizenkét évesen. Ezért is döntöttem úgy, hogy noha tudtam lesz még egy visszatérés amikor a So Long Goodbye dalt játsszák el, én arról eljöttem már. Nem azért mert sietek haza, nem ez a tíz perc számít, sokkal inkább úgy szeretném a zenekart megőrizni az emlékemben, ahogy megismertem őket az In Too Deep-el. A vicces, jó fej srácok ként, akiknek olyan klipjeik voltak, amit mindig örömmel néztem meg a tévében.
Azt tudom mondani, hogy méltó módon búcsúzik a zenekar. Nincs bennük több, erre Deryck is pontosan rájött a pandémia alatt. Nem lenne értelme turnézni új lemezekkel, mert ennyi embert soha nem fognak már egy-egy lemezzel megmozgatni. Tolják ők is közel harminc éve, érthető, ha azt érzik, hogy nem lenne ez már később hiteles. Így is érezni néhol, hogy ez már csak show, egy kötelező kör, de még ott van benne az a kis plusz, ami miatt örömmel fogok visszagondolni rájuk és azt mondom, hogy teljesen megérte megnézni őket még egyszer!
A fotók nem a helyszínen készültek és a zenekar facebook oldaláról valók.
