Ha bárki a Sleep Token helyét keresi a zenei világban, vagy mindenképpen címkézni szeretne, bizony elég nehéz dolga akadna. Sleep istenség szolgálói Vessel próféta vezetésével sokféle műfaj és stílust zordabb és mélyebb tónusait felhasználva egy igazán egyedi és földöntúli dark hangzást és életérzést hoztak létre. A londoni kvartett a 2016-os megalakulása óta három albumot adott ki, és a legutóbbi 2023-as Take Me Back To Eden slágerei több millió streamet eredményeztek. Nem is csoda, hogy az álarc mögé bújt zenészek körül egyre nagyobb a felhajtás. Tavaly koncerteztek először Magyarországon, akkor a Budapest Parkban az Architects előtt térítettek, ezúttal viszont headlinerként az MVM Dome adott helyet az előadásnak. /Fotó: Adam Rossi/
Mielőtt a Sleep Token átveszi az irányítást, az amerikai Bilmuri csattintott egy jó kis bemelegítést. Az Attack Attack! metalcore bandából szabadúszóvá váló fazon, Johnny Franck által megálmodott Bilmuri számomra eddig a pontig tök ismeretlen projekt volt szóval nemhogy élőben, de még online módon sem “futottunk össze”. A nagy összeborulásban pop, rock, deathcore és elektronikus zene egész elképesztő elegye jelent meg és ha ez nem lett volna elég, egy kis country-t is becsempésztek itt-ott a teljes őrületbe. A szórakoztató produkcióban minden más volt, mint, aminek látszott, alaposan ki- és átforgatták a különböző zenei műfajokat saját világukból. A Bilmuri tele volt őrült energiával és a közönség abszolút vevő volt a mulatságra.
Basszusgitárost ugyan nem hoztak magukkal, de helyette szaxofon és még fuvola is előkerült, a rövid fél órás szett alatt. Egész újszerű felfogásban és megközelítésben óriási lelkesedéssel tálalják a stíluskavalkádot felsorakoztató muzsikájukat.
A 30 perc Bilmuri-ízelítő utáni technikai szünet pont elég volt az áthangolódásra és arra, hogy a tömeg lassan megtöltse a küzdőteret.
Este 9-et ütött az óra, amikor a teljes sötétségbe borult MVM Dome szentéllyé avatása elkezdődött. Semmi kivetítés vagy háttérben futó képkockák, csak fekete vászon, a jól ismert logó és elképesztő fénytechnika segédkezett elvinni a közönséget a Sleep Token misztikus világába. Vessel vezette a missziót a színpadra és a jól megkoreografált belépőt követően, amikor már a zenészek elfoglalták bázisukat, a színpadmester a The Night Does Not Belong To God-dal beindította a ceremóniát.
Innentől működik igazán a hipnózis egyértelműen az énekes uralta a teret függetlenül attól, hogy energikusabb vagy lassabb pillanatok következtek a repertoárban. A koncepció alapvetően a három nagylemez köré építve három fő epizódból állt, melyeket rejtélyes szöveges átvezetések kötöttek össze, utalva az adott blokk tematikájára. Élőben is megtapasztalhatjuk ahogyan a különböző műfajok közötti átjáróházban milyen sokoldalú tud lenni a Sleep Token, néha súlyosan nehéz, de a poposabb vagy lágyabb formulákat is ugyanolyan kiválósággal hozza, mint a heavy elemeket. Nemcsak a műfajok között lebegünk, hanem az érzelmi mélységek és magasságok közötti amplitúdó is meghintáztatja lelkeket.
Az akusztikus keretbe foglalt This Place Will Become Your Tomb blokk tartalmazta talán a legkevesebb fémet, de ettől még mutatványban nem volt hiány. Az Alkaline alatt a közönség hangja is megérkezett, majd a Missing Limbs zárta szekcióban a frontember gitárral a kezében fürdőzött egyet a reflektor és az elképesztő világosságot adó mobiltelefonok fényében. Az egész aréna pillanatok alatt váltott át sötétségből félhomályba. Kétség kívül ez volt az egyik igazán felemelő pontja az estének.
Folyamatosan emelkedő intenzitású repertoárban a harmadik felvonás ígérkezett a legerőteljesebbnek. A Take Me Back To Eden szekció téglánként bontotta le a csarnokot. A Chokehold-tól kezdve a Rain vagy az olyan kiválóság, mint a Summoning alatt már a közönség hangját semmi nem tudta felülmúlni.
Vessel mögött a zenészek némaságba burkolózva egy jól begyakorolt menetrend szerint léptek csak előre és szavak nélkül kommunikáltak a közönséggel. Meglepő módon a Granite végjátékában elegáns kézmozdulatokkal jelezte a basszeros és az énekes az elöl állóknak, hogy itt az ideje egy kis wall of death-nek. Az eddig szolidan szórakozó srácok a küzdőtéren mintha csak erre az engedélyre vártak volna, hogy indulhasson egy kis energiákat levezető mosh. Majd jött a Ascensionist és a Sleep Token mennybe mentele frappánsan zárta le a főműsort, ugyanis a prédikátor szép lassan süllyedt el a színpad mélyébe.
A final chapter rövid felkonferálása után visszakerültünk az édenbe és a csodálatos fényjátéknak köszönhetően még a felhők között is érezhettük magunkat erre a pár percre. Azzal kezdtük ezt a másfél órát, hogy az éjszaka nem az Istené.. A Take Me Back To Eden és az Euclid zárta logikailag összefüggő szerkezetben az igét: “the night belongs to you…” és ennél nem is kell több és jobb a búcsúzáshoz.
Az aprólékosan megtervezett koreográfia ugyan nem adott teret sok spontaneitásra, érződött, hogy minden pillanat és mozdulat tökéletesen a helyén van és jól működik a Sleep Token gépezet. Vitathatatlan, hogy a dalszövegek mélysége Vessel prédikációszerű előadásában és azzal, ahogy a zenekar szavak nélkül kommunikált a közönséggel csak fokozta a misztikus, álomszerű hatást. A lézershow, a fények pedig mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt az igazán sokoldalú, zenei műfajokon és teljes érzelmi spektrumon átívelő koncertélményt különlegessé varázsolja.
A Sleep Token fotók a helyszínen készültek, a Bilmuri fotók nem a helyszínen és mindkét esetben a zenekar Facebook oldaláról valók.
