Milyen jó is az, amikor egy emblematikus csapat nem kevésbé emblematikus énekese szólóban is megmutathatja magát! Myles Kennedy ugyebár egyenesen két felsőligás alakulatban hódít, ami – amellett, hogy jellegzetessé, egyedivé teszi mind az Alter Bridge-et, mind a Slash-féle Conspiratorst – óhatatlanul bizonyos korlátok közé szorítja őt. Bármennyire édes teherként éli ezt meg emberünk, egy önálló lemez és turné mégiscsak arra szolgál, hogy el tudjon engedni mindenféle kötöttséget, és teljességgel átadja magát az igazi, a szó szoros értelmében vett örömzenélésnek.
Az idei The Art of Letting Go túráján sem tett mást, mint maga mellé vette az albumon is közreműködő Tim Tournier bőgőst és Zia Uddin dobost (utóbbit gyerekkori cimborájaként és zenésztársaként mutatta be), na meg egy korrekt kis előbandát is a hóna alá csapott. A hozzávetőlegesen ezer főnyi befogadóképességű Nagy Hall gyomrában persze elég fura lehet meghitt, bensőséges hangulatú előadásról beszélni, de Mylesnak pontosan ezt a légkört sikerült ide behoznia. Az ő saját szavaival élve: mintha a középsulis időkben nyomta volna ismét a rock n’rollt.
A svéd Black River Delta country-blues rockjára már szépen megtelt a terem. Az eddig három lemezt jegyző kvartett Bollnäs városát rajzolja fel a zenei térképre. Érdekes tény velük kapcsolatban, hogy második, 2018-as kiadványukra maga Joe Bonamassa hivatkozott az év egyik kimagasló munkájaként. Kellemes műsort perdítettek le a srácok a skandinávokra jellemző profi hangszerkezeléssel és kimért előadásmódban. Röviden és tömören: élvezetes volt, bár nem felejthetetlen, de így legalább semmi nem vette el a hangsúlyt a fő fellépőről.
A helyzet az, hogy Myles Kennedy személyisége, annak minden rokonszenves vonásával, pont az ilyen “családiasabb” közegben érvényesül igazán. Slashnél elsősorban énekelnie kell, nem elfelejtve, hogy azért a cilinderes úriemberé a főszerep. Egy Alter Bridge koncert sem éppen úgy él az emlékeimben, hogy több (tíz)ezres közönséget csavar játszi könnyedséggel az ujja köré… Szóval ezeket a formációkat nézve-hallgatva folyton arra csodálkozunk rá, milyen király énekes ez az arc, itt viszont arról szólt a történet, milyen király arc ez az énekes. A kettő nem ugyanaz!
A másik nagy felfedezés alighanem az volt ezen az estén, hogy a fickó gitárosnak is elsőrangú. Az új kedvenceként bemutatott Behind the Veil jól elnyújtott, jammelősre vett középrészében pazar szólót eresztett meg. Utána nem győzött bocsánatot kérni emiatt, ám erre a szabadkozásra nem lett volna az égvilágon semmi szükség. A turné során először itt előrántott Haunted by Design bakija, majd utána az elnevetett szöveg is annyira emberinek hatott, hogy nem tudtunk neheztelni érte.
Mindeközben, dacára Myles fel-felvillanó humorának, a jellegzetesen amerikai blues / folk / country ihletésű dalok nem kifejezetten vidámak. A Year of the Tiger, mint tudjuk, az édesapa elvesztését dolgozza fel, és hősünk további két szólóanyaga is tele van személyes, vagy általánosabb vonatkozású, de éppúgy elgondolkodtató témákkal. A koncert hatalmas erénye viszont az volt, hogy mindezt barátságos hangvétellel, minden szájbarágós didaktikától és túlcsorduló pátosztól mentesen kaptuk. Az a határtalan szeretet pedig, amellyel fogadtuk és viszonoztuk, láthatóan mélyen meghatotta az énekest és társait.
Ez a hűvös, borongós vasárnap este egyszerre adott első osztályú szórakozást és felemelő, katartikus élményt. Még azt a pár, az addigi állomásokon előszedett Alter Bridge számot sem hiányoltam.
