Ha statisztikai alapokra fektetve néznénk a zenéket, be kellene hogy lássuk: nincs új a nap alatt. A könnyűzene elmúlt ötven évében már szinte minden dallammenet foglalt lett, amit meg nem játszottak még el, az általában okkal történt (értsd: az ember szép esztétikájának széles határait feszegetné). De mégis vannak olyan progresszív zenekarok – és itt nem feltétlenül a Queensrychera, vagy Dream Theaterre gondolok, akik az elmúlt évtizedben einstandolták ezt a titulust-, akik úgy csinálnak valami újat, hogy közben még szerethetővé is válnak. A Skindred tipikusan ilyen banda.
A walesiek, a 2009-es Azfeszten egy olyan bulit csináltak, amitől leesett az ember álla. A frontember Benji Webbe tényleg kihozta minden jelenlévőből az állatot, de ez persze a zenei aláfestés nélkül nem sikerülhetett volna a Skindrednek, akiknek az Union Black személyében a negyedik lemezzel jelentkeznek.
Amit mindig is végtelenül kedveltem a Skindredben, az az a fajta könnyedség volt, amiben egyszerre volt jelen egy jó értelemben vett infantilis játékosság, a súlyos velőt rázó riffek, a csipetnyi egyéniségteremtető elektronika. Amellett, hogy könnyen emészthető, sláger kompatibilis dalokat írnak, sokadik újrahallgatás után sem hagyják lankadni a hallgató figyelmét, ezzel az ezer közül is felismerhető zenével.
Volt azért ideje megtalálni ezt a hangnemet a Skindrednek, akik már tizenhárom éve működnek, ráadásul ezt megelőzően Benji már lefektette ennek az egyéni stílusnak az alapjait a Dub War nevezető zenekarával a kilencvenes évek közepe, végén. Mondjuk a Roots Rock Riot, és a Shark Bites And Dog Fights valamelyest eltávolodott a dub, jungle és drum and bass dolgoktól, a Babylonhoz képest, amivel a köztudatba robbantak (az első lemezük különösebben nem lett ismert). A Union Blacknél viszont az első albumhoz hasonlóan, bátrabban nyúlnak a britek az elektronikához, és nem csupán egy-két jól elhelyezett effekttel kacsintanak ki az ikszelgetésre hajlamos, dárenbézes hallgatóra.
Az olyan számok, mint például a Cut Dem, a Make Your Mark, vagy a Death To All Spies, jól érzékeltetik ezt a fajta merészebb hangzás világot, ami átszövi a Union Blacket. Néhol már-már dub, vagy drum and bass remixnek hatnak ezek a számok, ám még mielőtt behúzna minket a Skindred az elektronika sejtelmes világába, menetrendszerűen jön egy olyan riffcentrikus refrén, vagy verse, hogy leszáll a hallgató feje. A Bad Man Ah Bad Man dancehall, ragga vonalról indít, a Guntalk olyan hangot üt meg, mintha Kingston belvárosában kocsikáznánk egy lepukkant Impalaval, egy könyörtelen blunttal a kezünkben (a végére dnb lesz belőle, zúzás nélkül), a Game Over egyes részei is beférnek egy modernebb dubnak, igaz itt nagy szerep jut a gitároknak is.
Ami talán a fentebb leírtakból nem jön ki, hogy attól függetlenül, hogy a rocktól, metáltól eléggé eltérő dolgokat mixelnek össze Skindredék, mégis egy kemény zenei anyagról beszélhetünk. Az olyan, leginkább nu metálhoz, új vonalas hard corehoz közelítő dolgok, mint a Warning, az Own You, a szőrösebb megszólalású új metált, a –bevezetőjétől kicsit eltérő hangnemű- Living A Lie a Cypress Hill rap metálját idézi. Aztán ott van a Get It Now, ami egy ízig-vérig a kétezres évek trendi ízlésvilágába reptet minket, ezzel a kegyetlenül pofán csapós dallal.
A Union Black hamisítatlan Skindred lemez lett, egy kicsivel bátrabb elektronika használattal. Benji hangjátéka továbbra is olyan sokrétű, mintha vokálisan lenne skizofrén a csávó, a gitár, és a basszus úgy mordul meg, mint ahogy azt nagyon ritkán hallhatjuk, és úgy alapjába véve remek dinamikájú keverést kapunk a walesiektől. A Skindrednek újfent nem sikerült eltántorítani magukat attól, hogy utáljam őket.
A Warning videója:
