Azért a cím, mert egy Rolling Stone-magazinos kolléga az első UH (Uriah Heep) album jellemzéseként, ’69-ben ezt vetette (akkor még) papírra: „Ha ezek befutnak, én öngyilkos leszek”. Az újságíró nevét nem őrizte meg a legenda, azt se tudjuk, él-e – viszont feltételezem, hogy ha nem, akkor mégsem önmagának okozta elhalálozását a további UH lemezeket meghallván. Vicces lenne, ha néhány év múlva az én mondataimat is idézgetnék azzal kapcsolatban, amit a Bloodbound vagy a Black Stone Cherry anyagairól írtam.
Azután további kollegák a „szegény ember Deep Purplejeként” határozták meg a zenekar státuszát. Ami ezt illeti, egy ideje akár meg is cserélhetnénk e mondat alanyát és az állítmányát. Szóval kritikusnak kuss, a UH pedig még mindig itt van, méghozzá iszonyatos lendületben, és láthatólag semmi kedve a múltjából élni. Ami 2011-ben furcsaság lehet, az a hammond-orgona, és az „angyalok kara”-féle kórusok erőteljes alkalmazása. Ezeket az én agyam inkább recsegő bakelithez kapcsolja, semmint fájl megnyitásához, de ezt ne róljuk fel egy úgy 42 (!) éves együttesnek, hogy az még alapítótagot is magáénak tudhat Mick Box gitáros személyében. A zenekar története csillagászati lexikonba kívánkozó adatokat tartalmaz!
Még akkor is, ha a többiek – Bernie Show énekes, Phil Lanzon billentyűs, és Travol Border basszer - „csupán” huszonöt éve mondhatják magukat a világ első számú hard rock bandájában tagoknak. Újszülöttnek számít Russell Gilbrook dobos a maga öt éve lebélyegzett tagsági könyvével.
Ha már szóba hoztam az „ikertesó” Deep Purplet, a nyolcnanas években volt egy Call of the wild címet viselő nótájuk. Ezt hallván a mai napig is végtelen szabadságvágy önt el, és most az új UH-t hallgatván ugyanezt érzem, de egy egész albumon keresztül! Ha valaki azt állítja, hogy ezen a lemezen nincs legalább öt-hat, a klasszikus dalokhoz mérhető szám, akkor inkább én leszek öngyilkos!
Persze, ezt csak viccből írom, de azt már kevésbé, hogy személyes kedvencem, a Trail of Diamonds szerintem a July Morning és Mister Majestic típusú hajdani balladák méltó reikarnációja. Ha már a balladisztikus hangvételt hoztam elő, a zárószám, Kiss of Freedom sem kér kenyeret. Mick Box jutalom-játéka ez a dal, kár, hogy kissé túl lett cirádázva, és így inkább karácsonyi hangulatot áraszt magából.
Igaz, ami igaz, az előbbi zárásra utaló kifejezésem nem volt a legpontosabb abból a szempontból, hogy – legalábbis a japán verzión – bónuszként ott díszeleg a bluesos Hard Way to Learn. Japcsiknak szánt plusz dal státuszánál többet érdemelne, Bernie Show is itt énekli a legnagyobbat. Valószínűleg az anyag egységét féltették e daltól – az „elvontság-felelős” e nélkül is Travol Border lett ezen az albumon - a Lost című másik szerzeményére gondolok.
Ami még nem az a tipikus UH-nóta, az éppen a nyitó és egyben klippes Nail on the Head. Ritmizált és dallamos egyszerre, ha lehet így mondani/írni: Queenes. Amikor még csak ezt hallottam, nem számítottam rá, hogy az album erősebb dalokat is fog tartalmazni, mivel ezután a telitalálat után nem volt olyan egyszerű ezt elképzelni. „Pedig de” – mondaná erre besenyő Pista bácsi, főleg ha meghallja az intercity sebességgel száguldó I can see yout, ami éppen ezután következik.
Ha valaki a könnyedebb hangvétel híve, az hallgassa T-Bird Angelt! Kissé ódon, de akkor is nagyszerű nóta a Southern Star, szinte „labdázik a lelkünkkel” - a billentyűs Lanzon szerzeménye. A legtöbb dal „apukája” egyébként ő, meg persze Mick Box. Kettőjük szerzeménye a címadó, és - az album szinvonalát jellemzi, hogy – itt csak a középmezőnyben futó Into the Wild, no meg a pörgős Belive. Ami nekem személy szerint nem annyira jön be, az az Money Talk - I’m Ready kettős, bár úgy látom, szívesen beilleszti a zenekar ezeket is dícséretesen sűrün változó koncert setlistjébe.
És hogy ne negatív gondolattal fejezzük be ezt a cikket, akkor – ta-ta-ta-tam – közlöm a tiszetelt publikummal: megszületett az általam abszolvált első ötös osztályzat, ami fél éves Rockstationös pályafutásomat illeti! Eddig ez nálam az év albuma, mely semmivel sem rosszabb (sőt...) mint az ifjú titánok – egyébként gyakorta jól sikerült – munkái, és a rajta helyet követelt dalok sem rosszabbak a Lady in Blacknél és társainál!
