A Mastodon-nal elég érdekes a viszonyom (na jó, annyira nem, de leszarom, leírom). Az első album, a Remission nekem kimaradt. Utána a Leviathan jött, látott, győzött. Hatalmas riffek vannak rajta. Nem is a dalok, inkább a riffek a fenomenálisak. A Blood Mountain elment mellettem. Aztán jött maga a csoda a Crack the Skye, amit csak bepelenkázva tudtam hallgatni, mert másodpercenként fostam össze magam a hangfalakból áradó királyságtól. Azóta kiadták a felejthető Jonah Hex filmzenét, valamint egy botrányosan szar koncertalbumot (azok a vokálok, úristen, gyalázat). Mivel direkt kerültem a The Hunter-höz promóként kiadott dalokat, nagy kérdés volt még pár napja, vajon milyen lesz az új album, lehet-e übereleni az előzőt. Na vajon...

Nekem, akinek a cár és a báró a kedvencei a Skye-ról, első ránézésre sokkoló volt a rekord mennyiségű, pontosan 13 darab nóta. Jelentem, még ha ez is a valaha kiadott legkevésbé egységes Mastodon album, a nóták szerencsére(!) épp úgy “összefolynak”, mint az előzőn. Az irányvonal tulképp hasonló, csak sokkal változatosabb. Stílusában a Crack the Skye mellé illik, zeneileg annak folytatása, a védjegyek megtartásával, de rengeteg újdonsággal, a spektrum további bővítésével. Tényleg van itt minden. Meg vannak a régi Mastodon-ra emlékeztető döngölős nóták, mint például a Black Tongue, vagy az (elmaradhatatlan, minden albumon vendégszereplő, kultikus) Scott Kelly vendégszereplésével készült Spectrelight. Van rövid zúzás is, mint a Blasteroid, viszont már a második nóta igazán meglepő. A Curl of the Burl-t leginkább úgy lehetne leírni mintha a Queens of the Stone Age jammelne magával Ozzy. Már itt megjegyezném, hogy a vokálok terén valami óriási a fejlődés! A legtöbb ének témát ezúttal is a bőgős Troy és a papa (Brent) tolja, de a dobos Brann is egyre többet énekel. Olyan (király) ének témákat tolnak, amikre én abszolút nem számítottam. Aztán vannak a fura nóták, mint az Octopus Has No Friends, a maga furán effektezett vokáljával, őrült dallamaival, sluge-os témájával. De ami diplomatikusan fogalmazva is minimum kilóg az amúgy is színes sorból, az a Brann által írt és énekelt Creature Lives, ami mások szerint rádióbarát, szerintem inkább valami mesének lehetne a zenéje. Mondtam hogy rossz? Nem. De hogy szokni kell az biztos. Végül, de kurvára nem utolsó sorban vannak a hagyományosabb dalok. Az igazi progos Mastodon dalok, mint a Stargasm, Bedazzled Fingernails, vagy az elszállós nóták, a The Hunter és a The Sparrow.

A minőségileg magas, de témák terén vegyes nótáknak köszönhetjük azt, hogy az album olyan, amit a zenerajongók a leginkább szeretnek: hetek, hónapok után is képes újat adni. És a “Minden hallgatással egyre jobban tetszik!” közhely itt most tényleg működik! Első hallásra talán OK, semmi extra, aztán beüt! Ráadásul amit ma félre tolsz nóta, hogy “nemadja!”, később az lesz a kedvenced. Nagyon érdekes az is hogy nem nagyon van átfedés az emberek által kedvencnek kikiáltott nótákban. Azért ritka az ilyen. Ebből látszik, hogy itt nincs sláger, nincs filler, minden nóta igazi gyöngyszem. Ráadásul a Mastodon-faktornak, azaz a király gitártémáknak, szólóknak, a komplex, de fogós dobnak, a hallható(!) basszusnak, a sampler/Theremin/Moog/istennyila effekteknek köszönhetően sohasem tudhatod mikor támad meg az album egy váratlan pillanatban. Dolgos hétköznapokon, vagy láblógatás közben egyszer csak bevillan majd az agyadba egy apró effekt, netán két pszihedelik gitárhang, valami egyedi primkó dobtéma vagy egy súlyos riff és rögtön tudni fogod, hogy ez csak a Mastodon lehet. Hiába érezhetők a zenei hatásaik (amiből nekem a legszembetűnőbb a Neurosis, de legfőképp a Melvins), immár teljesen kialakult a csak rájuk jellemző muzsika.

Hogy a zenekarnál mindig is fontos körítésről is legyen szó, ez kivételesen nem egy koncept album. Az előző néggyel le tudták a négy elemet (tűz-Remission, víz-Leviathan, föld-Blood Mountain, levegő-Crack the Skye). A zenekar bevallása  szerint most spontán dolgoztak, magukhoz képest kevés előre agyalással. Nyilván ennek és a szigorú koncepció hiányának tudható be a változatos összkép. Ennek megfelelően változatosak a szövegek is. A The Hunter a papa testvérének haláláról szól, aki vadászat közben lelte halálat szívroham miatt, a The Sparrow pedig a könyvelőjük feleségének állít emléket aki gyomorrákban hunyt el. Vannak még melankolikus részek, de kivételesen inkább vidámabb vagy döngölősebb szövegek vannak túlsúlyban. A Stargasm például az űrben dugásról szól, oyeah! Szóval az album sokkal kevésbé komor, mint az előző. A producer Mike Elizondo, aki mindenféle rádiós balfasszal szokott együtt dolgozni, de nem kell aggódni, ez egy vérbeli Mastodon album lett! Dallamos, elszállós, feelinges, metálos, ütős, riffelős. Nem túlzás, a zenekar felemelkedett a legnagyobbak közé, és ha így folytatják még az eddiginél is fényesebb jövő áll előttük. A The Hunter pont annyit érdemel mint az előző mestermű. Ötöööös! 5/5

Füleljed meg a teljes lemezt itt!