A Ghost akárhogy is nézzük, de a rock-metal 21. századi történetének egyik megkerülhetetlen zenekara lett. Tobias Forge a sátánista pápával és a névtelen lelkeivel történelmet írt, nem is akármilyet. A rövid időn belül stadionokat volt képes megtölteni az okkult zenével a svéd zenész, akinek csillaga azóta is fényesen ragyog. Noha a régi dalok már nem kerülnek annyira előtérbe azért most mégis meg emlékezünk a vízválasztó harmadik albumról, a Meliora-ról.

A Ghost karrierjét igazából három részre tudom osztani. Volt az Opus Eponymous időszak, amikor is megalapozta magának a hírnevet a zenekar. Ezt követte a szárnyalás korszaka, amikor iszonyat népszerűek lettek a második Infestissumam anyaggal, ekkor kattantam rájuk én is. És a siker kapuja, ami után beléptek az igazi nagy ligások közé, ahol most is vannak a Meliora. ha szőrszálhasogatóak akarunk lenni, akkor még itt tovább lehet bontani, hogy a 2018-as Prequelle anyaggal maguk mögött hagytak mindent és igazi stadion zenekar lettek, de szerintem ezt már elérték a harmadik lemezzel is. Emlékszem, hogy először a Barba Negra-ban sikerült őket elkapnom mivel 2015-ben csak annyit láttam a Graz-i See Rock fesztiválon, hogy “Thank You Graz” és levonult a zenekar. Azóta is mondom, hogy kur@@ára nem érte meg megállni ebédelni….Mindegy, az első rendes találkozás totál levett a lábamról és noha elsőre sosem szeretem az új albumokat, pár hallgatás után megtalálom bennük, azt, amit anno 2013-ban megtaláltam magamnak. Noha a sátánista, okkult dolgokról már tudjuk, hogy csak színház, ahogy az egész világ, mégis egy csodás világ, amit ez a csöppnyi ember felépített.

A Spirit nyitószám  futurisztikus témájához egy Nameless Ghoul adott lendületet egy hónappal az Infestissumam turné megkezdése előtt. Miközben próbált a zenekar, egy új gitár berendezést próbált ki, a Ghoul, aki egy különleges visszhangot próbált megidézni. Ekkor született meg a következő albumuk az ötlete. A Nameless Ghoul elmondta, hogy mivel a gitár háttérbe szorult az Infestissumam-nál, a banda az új album elejétől a gitárriffekre összpontosított. Elmondta, hogy ennek egy részét úgy érték el, hogy négy különböző gitáruk volt, mindegyiket három különböző erősítőn keresztül játszották fel. Két Gibson SG-t használtak, az egyiket az 1980-as évek elejéről, a másikat az 1960-as évekből; egy 1962-es Gibson Les Paul; és egy Fender Telecaster. Az idő múlásával persze már kérdéses, hogy ez a gitáros Ghoul tényleg az egyik zenész volt, bár nekem nagyobb a gyanúm, hogy Tobias. Na, és miról is szól akkor ez az album? Az Antikrisztus eljöveteléről szóló az Opus Eponymous és az Antikrisztus jelenlétéről pedig az Infestissumam című albumuk után a Meliora fő témája az Isten távolléte lett. Egy Nameless Ghoul azt mondta egy régebbi interjúban, hogy 

"A dalszövegek azzal az ürességgel foglalkoznak, amit akkor érzel, amikor úgy gondolod, hogy nincs Isten, amikor nincs senki, aki segítsen. De még akkor is mindig lesz ott egy kurva, aki útmutatást ad. Nehéz egy társadalomban élni, ha nem vagy hajlandó megvenni azt, hogy egy kollektívában vagy, de általában a nyugati világban nagy mértékben semmibe veszik az egyéni felelősséget.”

Az album címe, a Meliora (latinul "a hajszolás valami jobbért) illeszkedik a dalszövegek témájához. Emlékszem, hogy az elején mennyire furcsa volt a Spirit. nem tudtam beilleszteni a képbe, de az idő múlásával ez az album is az egyik kedvencem lett. Tobias, szerintem a rock/metal zene egyik, ha nem a legjobb marketingese. A nyitó dal még kelt az emberben olyan érzéseket, mintha újra élné a korábbi albumok hangulatát, de mégis megmutatja, hogy egy merőben friss új irányzat van itt kibontakozva. Rengeteg kórus van használva már az első pillanattól, azt pedig az első ütemtől kezdve halljuk, hogy az album remekül szól, nem lehet rá semmi panasz.

A From The Pinnacle To The Pit az a dal, amit egy basszusgitáros, ha szereti a zenekart, egyből megtanul. Egyből elkapja az embert a dal hangulata. Megvan benne az a sötétség, mint a Monstrance Clock esetében, de mégis előre mutatnak a dallamokkal. Véleményem szerint, ennél az albumnál találták meg a tökéletes középutat a pop és a metal között. De nem is azt mondanám, hogy pop, hanem sokkal inkább a dallamok és az okkultizmus között, amitől zseniális és könnyen fogyasztható lemez született.

A Cirice eredetileg a Devil Church-el együtt fogant egy nagyon sötét és végzetes kilencperces instrumentálisnóta lett volna énekek nélkül. Azonban Åhlund (a producer) unszolására tovább dolgoztak rajta, került bele ének, és a dalt ketté hasították. De milyen jól is tették! Ezzel a dallal pedig elindult a Ghost-nak az az érája, amit nem kellett soha túl komolyan venni, ami a humort fegyverként használta. Legalábbis vizuális téren mindenképpen. Gyönyörű zongorás betét a dal közepén, hogy koncerten együtt ordíthassuk a dalt Tobias-al. A zenekarra jellemző, nem túl tolakodó szólót fedezhetünk fel a dal harmadánál, amit csak szeretni lehet, még akkor is, ha nem rajongsz a szólókért. Imádom, ahogy a kiállásnál nyersen szól a kísérő cintányér és ahogy újra berobban még egyszer a refrén. A Spöksonat személyében egy majdnem egy perces, rövidke átvezetőt kapunk, ami felkészít minket a He Is-re, ami egy giga slágere lett (megint) a zenekarnak. A He Is –t amúgy már 2007-ben meg írták. A banda megpróbálta felvenni az Infestissumam-ra, de miután megpróbálták elérni, hogy beillezskedjen az akkori képbe úgy szólaljon meg,ahogy a többi akkori dal, elvetették az ötletet és jó időre a fiókba került. Azért lássuk be, hogy a lágy dallamok, az akusztikus témák tényleg nem illettek volna az Antikrisztus jelenlétéhez. Számomra mindig marha szimpatikus volt, hogy a zenekar az okkult dolgokat úgy használja fel, hogy nem lesz sablonos, nem lesz TRVE! És ez marha nagy dolog szerintem, hogy olyan köntösbe bírják bújtatni a zenét, a mondanivalót, ami az egész család számára befogadható. Nem hiába látsz egyre több kisgyereket egy-egy koncertjén a zenekarnak. Elmondhatjuk, hogy a zenekar igazi családi szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Az már más dolog, hogy ha a gyerek érti is a szöveget, akkor öt évesen mit fog mondani az oviban Ica néninek… Na, de a lassulás után felpörögnek a dolgok, az én személyes kedvencem a Mummy Dust jön. Suttogás, kísérteties gitárriffek jönnek, amik át vágnak monoton zakatolásba, mindezt úgy, hogy nem válik unalmassá a dal. A refrén totálisan egyszerű, sejtelmes, különleges. A hatalmas énekek ennél a dalnál elmaradnak, sokkal inkább a korábbi anyagok hangulatát hozzák el, lehet pont ezért is a kedvencem a lemezről. A MAjesty megint csak egy olyan dal, amit szívem szerint egyik setlistből se hagynék ki. Lassan, magával hurcol a téma, ami tökéletesen egybe simul a dobokkal.  A Devils Church-ről már esett szó, ez a második átvezető nóta a lemezen, amit amúgy simán el tudnék képzelni akár egy záró vagy nyitó tételként is. Az Absolution vezeti fel a finálét, még itt megmutatja egyszer a zenekar, hogy dallamok, gonoszság bizony jól megférnek egy dalon belül. Érdemes figyelni a kis keleties dallamot, ami a háttérben húzódik meg egy-egy versénél. Illetve azt, hogy Tobias, hogy játszik a hangjával, milyen remekül vannak rétegezve a különböző szólamok. A Deus in Absentia felkészít minket, hogy el köszönjük az ifjú pápától és egy új korszak vegye kezdetét, kisebb-nagyobb sikerekkel (engem Copia mindig idegesített, de tökéletesen értettem, hogy miért nem jöhet egy újabb pápa)

Összességében a Ghost egy rendkívül fontos zenekar a huszonegyedik században és ezt ezzel az albumával bizonyította a zenekar a legjobban. Hidat képezett generációk között, amit azóta is épít, vagy inkább úgy mondanám, hogy díszítget. Noha az újabb albumok nem találnak annyira meg maguknak, mint a korai lemezek, teljesen értem, hogy mi miért történik és tényleg nem tudok mást csinálni, mint elismerni Tobias munkásságát. Egy nagyon profi zenész, aki rendkívül tudatosan és jól építi a karrierjét. Kíváncsian várom, hogy idén jön-e az új album.