Ha 2024-ben akadt még olyan megjelenés a hazai rockzene apró palettáján, ami képes volt viharokat kavarni, az a sokak által Beatrice lemezként emlegetett, valójában Nagy Feró és Csillag Endre név alatt megjelent A Beatrice legendája. A főhős mindig is megosztó személyiség volt. A különbség mindössze annyi a Fekete bárányok-korszak vagy a ’90-es évek Ferója és a mai Feró között, hogy az előbbi a rockzene hallgatóit és a civileket osztotta két egymástól markánsan elkülönülő táborba, még az utóbbi a rockereket magukat is két csoportba rendezi.

Ez a jelenlegi státusz pedig abból fakad, hogy emberünk az utóbbi évtizedekben tartósan a zenei horizonton túlra merészkedett, és emiatt a rockerek egy része manapság már inkább közéleti személyiségként tekint az egyes megnyilvánulásaira. Sokan már nem A nemzet csótányát, az Ős-Bikini vagy a Beatrice frontemberét, Laborcot, a szépemlékű, Garázs című rádióműsor vezetőjét, netán a néhai kazetta kiadó névadóját látják benne, hanem csak és kizárólag az aktuálpolitikai kérdésekben is véleményt formáló celebet.

Jómagam a ’90-es évek legelején kapcsolódtam rá a rockzenére, a hazai közélet aktualitásait pedig mindig is tisztes távolból figyeltem, így részemről Feró szimplán csak Feró marad, aki legalább annyit tett a magyar rockzenéért, mint a hammeres Lacik. Az utolsóként nyilvántartott Beatrice lemezt, az amúgy Nagyferó és a Beatrice néven megjelent 2011-es Vidámság és rock & rollt egy teljesen más zenészgárda készítette, azóta pedig csak különféle koncertfelvételek, archív anyagok és gyűjtemények jelentek meg.

Új stúdióalbumról időnként esett szó, így meglepetésnek nem nevezhetem a tavaly Mikulás-napra időzített A Beatrice legendáját, azonban mégis váratlanul ért a lemez. A dalok minden bizonnyal csípőből, előzetes agyalás, erőlködés, megfelelési kényszer nélkül íródtak, hasonlóan a hőskor Beatrice darabjaihoz. A dolog meglepetés-jellege számomra abban állt, hogy a zeneszerző az a Csillag Endre volt, aki – tudtommal legalábbis – nem rendelkezik punk rock gyökerekkel, sőt…

Endrét a többség a ’80-as évek közepének Edda lemezei alapján ismerheti, de aktuális zenekarával is ezen a csapásvonalon írja a dalokat. A komfortzónájából a hallottak alapján átmenetileg mégis könnyedén ki tudott lépni, és nyolc, önmagához képest pofonegyszerű, a Beatrice felől közelítve pedig tradicionális punk rock darabot adott Ferónak, aki hozta az önazonos dalszövegeit és a minimál énekdallamait.

Azt azonban nem hallgathatom el, hogy Endre ha akarna, sem tudna kizárólag faék egyszerűségű témákból legózgatni; a rá jellemző melodikus megközelítés rendszeresen visszaköszön a dalokból. Szóval ha a Beatrice híveként képes vagy kizárólag a hallottakra koncentrálni, ilyen-olyan járulékos dolgokból, esetlegesen politikai meggyőződésből eredően nem érdemes negligálnod ezt a lemezt. Endre házi stúdiójában hallhatóan tét nélküli örömzenélés folyt, a hanganyagot pedig Cserfalvi „Töfi” Zoltán véglegesítette a Denevér Stúdióban – Endréhez hasonlóan őt sem hallottam még megnyilvánulni ebben a műfajban.

A nyolc hol csak szimplán lendületes, hol burkoltan melodikus hard rockot rejtő punk rock nóta közül felesleges lenne bármelyiket is kiemelnem; ez a szűk félóra egyben adja magát a hallgatónak. Ha így, egy szuszra mégsem működne, az embernek kapaszkodókat kényszeresen keresgélve felesleges magára erőltetnie A Beatrice legendája dalait.

Ahonnan, és amilyen gyorsan érkeztek ezek a nóták, ott ugyanezt a tempót tartva bizonyára még akadhatnak hasonló dalok. Én pedig – legyen bár egyikük a közmédia rendszeres szereplője, a másik meg törzskönyves hard rocker – legközelebb is örülni fogok, ha új dalokat kaphatok a Feró-Csuka párostól. Babos kendőket elő! Támadás!