...vagy nem is olyan fürgék, hiszen nem mai csirkékről van szó. Újabb szupergroup: Sammy Hagar (ének, gitár) és Michael Anthony (basszer, mindketten ex-Van Hallen), Joe Satriani (természetesen gitár, de a kevés billentyűt is ő kezeli), no meg a Red Hot Chili dobosa, Chad Smith is itt van. Utóbbi csupán a cd-n jeleskedik – anyazenekarával kapcsolatos bokros teendő miatt a koncerteken másik ütős kíséri ezt a „nem semmi”-csapatot.
Nem tudom, kell-e nekünk ez a sok szupergroup, de azt hiszem, ártani nem árt. Tagjaik így együtt nehezen hibáznak, nem is szoktak. Ez az album sem kivétel. Azt sem tudom, hogy másodiknak megjelent cd-jüket a III címmel ellátni szívből jövő „áprilisi” tréfa, vagy csupán marketing-fogás. Valószínűleg a kettő közt valahol.
De nézzük inkább, vajon mit kapirgáltak össze nekünk ezek a csirkelábak? Nos, nem szemétdombra valót, az biztos! Jófajta blues-rock ez kérem! Nincs benne semmi „halálhörgés, siralom”, aki ilyesmit szeretne, keressen mást! A dalok simán beférnének a Petőfi rádió lejátszási listájába, talán már meg is volt nekik néhány. Ez a zene egyszerű, mint az ezegyszeregy, mint a kettő-négy, vagy az „acö-villám-döcö”. Utóbbi példát inkább az egyszerű, ütős refrénekre utalva írtam. Ami zúzósabb szám, talán csak a gazdasági válságról szóló Three and a half letters. Egyfajta kakukktojása a (csirke)fészekaljnak.
Ez az album is annak a többezernek a körébe tartozik, amellyel kapcsolatban nem értem, miért pont az adott dalhoz készült a beharangozó klipp. Ez a Big Foot címet hordozó nóta meglehetősen egyszerű megoldás, nem rossz így se, de volna bőven választék. Talán csak nem a „foot” szó miatt? Habár a „nagylábú” Yetinek és a csirkéknek nem túl sok közük van egymáshoz. Maga a film viszont ötletes, humoros, talán az év klippje is lehetne.
Akkor is, én inkább az első három nótát kultiválom. A kezdő Last Templation természetesen nem Alice Cooper-feldolgozás, hanem egy korrekt old school rock-szám. Az AlrightX2 jókedvű, pörgős kis nóta. Ezt követi személyes kedvencem, a Diffrent Devil. Könnyen megjegyezhető, mégsem szirúpos. A balladisztikus hangvétel és a középtempó között helyezkedik el, még country-elemeket is felfedezni vélek benne.
Az Up next – Lighten up – Come Closer triumvirátus eléggé csiklandozta hallgatás közben alvásküszöbömet. (Pedig az utolsónak felsorolt elég remek kis nóta, talán a tálalással volt gond, nem is tudom.) Érdekes viszont, hogy az utolsó két dal visszafogottsága ellenére fülemnek elég izgalmasnak találtatott. Az egyiknek a címe nekünk magyaroknak különösen „kedves”: Dubai Blues, de sokkal remekebb nóta annál, mintsem hogy a „dubaiozásról” szóljon. A záró Something gone wrong a lemez remekbe szabott balladája. (A különféle kiadások bonustrackjeivel ezúttal nem foglalkozunk.)
Ami miatt a négyes osztályzat mellett döntöttem mégis, az a munka viszonylagos ötlettelensége. Az említett 3,5 letters lehetne leginkább egy követendő irányvonal. Persze, csak szerintem. Azután itt van még az öreg (?) zenészek albumainak szokásos gyermekbetegsége. Már elnézést a képzavarért, de nehéz másképp jellemezni a 2011-ben is (itt szerencsére kevésszer) visító hammondot, az eunuch-kórust a refrénekben, vagy a kartondobozon csattogó dobütő feelingjét keltő ritmus-szekciót, a modoros gitárhangzást. A hetvenesekben készült Uriah Heep bakelitek például úgy jók, ahogy vannak, de azóta a zenét körülvevő technika sokat fejlődött, mint ahogy a zenészek is ezt tették. Jó volna tudni, mit kezdenének ők ezekkel a paraméterekkel. Persze, mindez már nem is annyira a csirkék, hanem a gazdálkodók bűne....
