Na erre régóta vártam. A luzitán ördögök pár hét különbséggel négy éve jelentkeztek utoljára stúdióalbummal. Aztán csak hogy mindenkinek be legyen fogva az arca, rögtön egy dupla koronggal érkeztek, hogy a black vonalat favorizáló rajongók is és a gót tempóra fogékonyabbak is ki legyenek szolgálva.
Ribeiro atya 2010 nyarán jelentette be, hogy ezen az albumon lesznek a legizgalmasabb, legszexisebb (ilyet hogy lehet mondani...?), legsötétebb, legkeményebb, legfogósabb cuccok, amiket az utóbbi években írt. Hát ez így elsőre elég nagy vállalásnak tűnik, de lássuk meg.
Az album hangzásáért újra a Tue Madsen volt felelős, aki korábban a Night Eternalt is dirigálta. Fontos változás még a banda életében, hogy 2011-ben a Napalm Records kiadóhoz szerződtek.
Mindezek után nézzük át A-tó Z-ig, vagy inkább stílusosan alfától omegáig a kiadványt. Az Alpha Noir album kemény, helyenként már durva hangzása első hallásra furának tűnt, de nagyon könnyen megszerettem. Zeneileg érdekes, hogy amellett, hogy persze felfedezhetőek a Moonspell-re jellemző fogások, váltások, de emellett olyan gitárszólókkal is operálnak, melyekre korábban ritkábban volt példa. Sőt néhány helyen igazi thrashes riffeket hallani ki, azt mondanám, hogy kicsi Metallica ízt érzek benne. Hallható, hogy merítettek más zenei stílusokból ötletet. De jól vegyítették ezeket, és nagyon jól is szól. A szövegek továbbra is Ribeiro látomásai nyomán kelnek életre: az alvilági, vámpíros-vérfarkasos témák a kellékei a fekete metál sztorik lefestésének. Noha a portugál nem egy világnyelv, de nem lehet felróni nekik, hogy kicsit kedveskednek az otthoniaknak is. Ráadásul a luzitán szövegű dal egy bitang jó szerzemény! A sötét oldal leginkább a black vonalas húzása a Lickanthrope, a Piroska és a farkas mese egy brutálisabb és perverzebb adaptációja, és elég betegnek tűnt ahhoz, hogy ezt az agymenést film formájában is átadják, íme :
A Versus és a címadó Alpha Noir nótákban érhető tetten leginkább, a más stílusok felhasználása, itt jelennek meg azok a keményebb riffek, melyekről a banda is úgy nyilatkozott, hogy ezek a Metallica, a Testament vagy a Bathory hatásai. Nagyon ütősre sikeredett a Grandstand is. Összességében elmondható, hogy az előző, Night Eternalhoz képest a fekete album emeli a szintet. A moonspelli stílusjegyek közé profin keverték új hangzásvilágot, folytatva a zenekarra jellemző kísérletezgetést is.
A világos korong inkább a Irreligious-Sin/Pecado vonalat hozza vissza, amit a közelmúltban elfelejtettek. Ez is az ő stílusuk, sőt szerintem ez igazán az ő stílusuk, szóval nem kell meglepődni, hogy mennyire magától értetődően érkeznek egymás után a régi moonspell-i hangulatú nóták.
De egy kicsit mégis meg kell állni: most akkor az lesz innentől az irány, hogy két stílusú kiadvánnyal jönnek vagy azt jelenti, hogy ezzel a régi irányt akarják lezárni?! Nem feltétlenül olvastam az utolsóra semmiféle utaló írást a neten, de azért merült fel bennem, mert ennyi bazi jó szerzeményt összeszedni egy albumra talán azt sejteti, hogy ami még bennük volt a gótikus vonalról, ezzel kiírják magukból. Szóval megállja az az elmélet is a helyét, hogy ez valami újnak a kezdete és visszanyúlunk abba a korba, ami az igazi berobbanást hozta nekik, és az is, hogy lezárják a múltat és kísérletezős/modern black metal felé veszik az irányt. Én sajnálnám az utóbbit, mert annak idején pont a korábban említett alapművek (na meg persze a Paradise Lost) miatt fordultam a góth/doom metál irányába. Másrészt, ha még nem veszett ki belőlük ez az érzés, jópár éven át még el tudnám viselni tőlük.
Valószínűleg a lassabb tempóra miatt tűnik úgy, mintha a Omega White lenne a hosszabb, de helyzet az hogy egy picit (két perccel) rövidebb, mint a sötét album. Mindig szoktam morogni, ha egy kiadvány nem éri a negyven percet se - bár igazából itt megbocsátható a dupla miatt - , de legalább nincs töltelékpötyögés, mindegyik dal úgy van ott a szeren, ahogyan annak kell. Kiemelni egyet-kettőt nem könnyű, és nem lenne fair, mert akkor többivel kapcsolatban érezhetné azt az olvasó, hogy az valamiért hanyagolhatóbb. Véletlenül se tegyünk ilyet!
Ha címszavakban mégis említeném az egyes tételeket, akkor A Greater Darkness maradt meg legjobban elsőre, ez talán(?) a leginkább emocionális. A hangszerelése kiváló és a több, mint hét perces idejével ízléses és nagyszerű lezárása az albumnak. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a Fireseason, vagy a New Tears Eve a legjobb szerzemény a fehér albumon, és hogy ez kizárólag az említett nótáknak köszönhető, vagy az ezt parádésan felvezető Whiteomegának és White Skies-nak. Emellett magával ragadóan lágyra hangolt a Incantatrix is, szóval inkább azt mondom, hogy hallgasd végig sokszor és szeress bele mindegyikbe, mindegyikbe másért.
Érdekes a felfogás, hogy egy megjelenésbe préselünk bele két, egymásnak homlokegyenes más stílusú, és hangulatú cuccot, de az egyértelműen kijelenthető, hogy itt van Varázslat, nagy betűvel. Azért remélem, hogy a dupla lemez után most nem 8 évet kell várni a folytatásra, de kétségtelen, hogy ebben a produkcióban benne van a munkaóra. Már csak emiatt is megérne az erős osztályzatot, de külön-külön értékelve is jogosan osztom ki a öt csillagot, de akkor az már 10 lenne...ööö nem erős a matek.
Nehéz eldönteni, hogy melyik része sikerült jobban, mert az Omega White hangulata közelebb áll hozzám, viszont az Alpha Noir zeneileg teljesít jobban, modernebb a hangszerelése. Kötelező darab!
