Az elmúlt 5 nap elég intenzívre sikeredett. Láttam ezalatt black/trash-t, grindcoret, poszt-rockot,HC/punkot és zárásként péntek este a Klub 202-ben végre eljött az önfeledt és felszabadult rock&roll ideje. Bevallom őszintén, nagyon rám fért.
A korai kezdésnek "hála", Bob Wayne és zenekara már este nyolckor a színpadra perdült és gyér számú közönségnek ugyan, de roppant pozitív hozzáállással és lendülttel vágott bele 35 perces műsorába. Ízes countryzenéjét a csűrdöngölős jelzővel tudnám leginkább illetni. Ez nem az a testet-lelket melengető és szívhez szóló country, mint például Chuck Ragan muzsikája, de az est struktúrájába tökéletesen illeszkedett, megadva az alaphangot az utánuk fellépő nashville-i punciknak. A 202 korántsem tartozik a kedvenc klubjaim közé, de tagadhatatlan, hogy a hangtechnika nagyon ott van. Mindig kiváló a hangzás, most sem volt másként.
Sajnos Bob Waynen kívül nem tudom megnevezni kik voltak a társai, hiába kutatok utánuk, de igazán nagy kontrasztot alkottak. A másodgitáros hatalmas szakáll, hosszú haj és baseballsapka kompozíciója, a dobos "bácsi" őszbe fordult hasonló fizimiskája, akinek szintén tekintélyes hosszúságú szakálla és haja volt, a nagybőgős rockabilly fazonja és hozzájuk a frissen borotvál, kölyökképű Bob igazán érdekes elegyet alkottak. Nagyon élveztem a koncertjüket, izzadságmentesen lehozták, hallgattam volna még pár szám erejéig.
A rövid átszerelés után színpadra perdültek a Nashville Pussy tagjai és belecsaptak az I'm So High-ba. A már említett hangzás itt is jó volt, de a dobsound nekem nem jött be. Nyilván ez nem keverési vagy hangosítási hiányosság volt, hiszen minden más tökéletesen a helyén volt, hanem a koncepció része, nekem mégsem tetszett. Ettől eltekintve Jeremy Thompson dobos remekül helytállt. Blaine Cartwright énekes/gitároson is fog az idő vas foga, ettől függetlenül így pocakosan is szuggesztív jelenség a deszkákon és nagyon profin lehozta az estét. Ruyter Suys, a kis szőke démon nagyon jól tolta a rock&roll-t. Picit döcögősen indult, de szépen lassan közönség és zenekar egymásra talált, és onnan már Ő is sínen volt. A végére már önfeledten tépte a hathúrost, színpadon fetrengett, sört locsolt és széles mosollyal vokálozott Blaine mellett. Karen Cuda, ha jól számolom, már a harmadik basszer a Nashville történelemben és ha hangszeres tudásban fel is veszi a versenyt, vadságban, keblekben van lemaradása.
A rendelkezésre álló műsoridő tisztességes volt, lehetett csemegézni a dalok közt. Nekem az első lemez a kedvenc, de vallom, hogy ez a zenekar a csajok nélkül egy lenne a millióból, és esélyük sem lett volna olyan, relatíve karrierre, amit maguk mögött tudnak. A Speed Machine, Struttin Cock, Hate&Whiskey ettől még jól esett, a ráadásban a Go Mutherfucker Go-t is megkaptuk, nincs ok panaszra. Felvillanyozott, kikapcsolt, feltöltött a Nashville Pussy koncertje, Bob Wayne-nel megspékelve még akár emlékezetes is marad, majd hetek múlva kiderül. A lehetőségért köszönet a Concerto Music-nak!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
