A fiatalkori nagy kedvenceim közül talán a Tiamat volt az egyetlen olyan zenekar, amely az ezredfordulós kísérletezgető vonalat úgy lovagolta meg, hogy az ne változtassa meg nagyon a zenekar arculatát, és ne ossza meg a rajongótábort. Ők inkább szépen lassan és módszeresen alakultak át, és vált a zenéjük sokkal kifinomultabbá. A korábbi albumok közül még ma is gyakran fordul meg a lejátszómban ’94-es Wildhoney,  a ’97-es A Deeper Kind Of Slumber vagy a ’03-as Prey. Ezért sokat vártam az The Scarred People lemeztől, főleg jól megkínozták a rajongókat, hiszem már négy éve, hogy Amanethes megjelent. Persze ilyenkor általában érkezik is a pofára esés, de nagyon reméltem, hogy nem lesz ilyenről szó.

A korongról már korábban kinyomták a címadó dalt ízelítőnek, ami alapján úgy gondoltam, hogy nem lehet itt baj. Húzós, tipikus tiamatos nóta, az album kezdődala is ez lett, hogy meglegyen a kellő lendület mindjárt az elején. Aztán azért lett nagy ijedség, mert a következő Winter Dawn és az 384EKteis (még kiolvasni se tudom, hogy mi ez) nagyon idegen volt elsőre, meg sokadjára is. De azért meg lehet barátkozni velük, ám pont emiatt picit laposabbnak is éreztem eme dalokat.

Szerencsére a következő két nótával (Radiant Star, The Sun Also Rises) azért visszatérnek az elvárt színvonalra és hozzák a jól megszokott hangzást és hangulatot, egészen rendben vannak ezek, na. Aztán egy instrumentális nótával, a Before Another Wilbury Dies-zal pihennénk egy kicsit, igazából egy jó hosszú gitárszóló, az is inkább a lelket tépő fajtából. Így érkezünk meg a Love Terrorists dalhoz, mely a lemez csúcspontja. Szépen felépített nóta lendületes, már-már rock’n rollos részekkel és menetelősebb refrénnel. Emellett remek egyensúlyban vannak a vastag, kemény riffek és keserves gitárszólók. A dal végére időzített csúcspont is remek, nagyon sodrós darab.

Kicsit vidámabb dal jön szembe velünk, amikor a Messinian Letter szól, és tényleg az előző súlyosabb tételek után ez megnyugtatóbb, légiesebb. Az előzőhöz képest sokkal feszesebb témákkal dolgozik a Thunder & Lightning és a kvázi védjegyévé vált tiamatos „klisékkel” (a szó jó értelmében) egészen lendületes kis nóta kerekedik a végére.

A lemez zárásaként két lassú tempójú tétel jön, az egyik ismét egy instrumentális darab (Tiznit) a utolsó pedig egy ízig-vérig Tiamat nóta, a The Red of the Morning Sun lemondó hangulata érdekes, de mégis színvonalas befejezése az albumnak.

Összefoglalva az album jól sikerült, elég életerős egy kiadvány, pici fejtörést okozott is, hogy ha sorba kellene tennem az albumokat, akkor a The Scarred People hova kerülne. Mert színvonalban nem nő fel a Wildhoney mellé, de a két korábbi lemezhez igen, sőt talán az Amanathes-nél még egy hajszálnyival jobb is.