A norvég Kvelertak 2010-ben kiadott bemutatkozó lemeze akkorát ütött, mint egy nehézsúlyú bokszoló. Sötét, black metálban, punkban és rakenrollban gyökerező zenéjük sokak kedvence lett és a sokakban most a közönség mellett a szakma is benne van. Spellemann Awards Norvégiában, filmhez felhasznált zene és még sok minden más történt velük, melyről első lemezes bandák zöme csak álmodhat. A bemutatkozó lemez óta azonban eltelt három év, valamivel ideje volt már előállni.
A csapatban rejlő potenciált nemcsak a közönség, de a nagyobb lemezkiadók is felfedezték, szerződtette is őket a Roadrunner Records, Meir (Több) című második lemezük is itt jelenik már meg. A jól bevált háttéren nem változtattak, a Converge gitáros Kurt Ballou volt a producer most is és a borítót csakúgy, mint az első lemeznél Baroness főnök John Baizley készítette.
Erlend Hjelvik énekes a vele készített interjúban nekünk elmondta, hogy úgy érzik mindenből több van most egy picit, mint az első lemezen, de egyrészt ez lehet a szokásos promó szöveg, másrészt a zenész belülről tényleg így is érezheti. Egy biztos, az elsőre nagyon magasra állított lécet másodsorra nagyon nehéz megugrani, erre számos példát lehetne sorolni.
Itt sem sikerült. Az igazság az, hogy a 2010-es album maga a tökéletesség: punk/ rakenroll himnuszok állnak hegyekben, lendületes az elejétől a végéig, a hallgatót rántja magával. Pedig a recept igazából nem változott, még akkor sem, ha az előzetesen közzétett Spring Fra Livet és a klipes Bruane Brenn hallatán némi dallamosodásra lehetett számítani.
Hasít a Meir rendesen, ezzel nincs is semmi baj, de mintha fogyóban volnának azok a nagyon nagy ötletek. Talán most több stílusba is kapnak bele, mint az első lemez dalaiban, van itt thrashesebb rész, egy kicsi progresszívkodás, de összességében olyan érzésem támad mikor hallgatom, hogy jóval kevesebb amit ez az album nyújt az elődjénél.
Az első hét dallal sincs baj, még ha a hétből nem is mindegyik bivalyerős, de hoz egy nagyon magas szintet, még az első albummal összehasonlítva is. A már ismert dalok mellett az Evig Vandrar és a friss klipes Månelyst is kiváló, a bajok ezt követően kezdődnek, ugyanis a Nekrokosmos az Undertro és a Tordenbrak hármasa agyoncsapja az addigi bizakodást. A három dal majd 22 perc hosszú, majdnem a lemez felét teszik ki és mindegyik 3-4 perctől tök felesleges témázgatást hoz, ráadásul nem is variálják túl azokat. Nincs jobb szó rá, mint hogy dögunalom. Pedig, ha nem vinnék túlzásba legalább egységes lenne az összkép. Minimum a dalok játékidejének felét le lehettet volna csípni, akkor se sérülne az egész, bár az tény, hogy akkor csak egy harmincvalahány perces lemezt kapnánk. Igazából mindegyik dalban vannak nagyon jó pillanatok, ezért is érthetetlen az egész. A zárásként felvonultatott az együttes nevét viselő tétel pedig zeneileg egy középtempós hard rock tételre hasonlít leginkább.
Az is igaz viszont, hogy a Meir nehezebben is adja magát, mint elődje és többször hallgatva mindig egy picivel jobb. Ha azt nézzük, hogy több zenei stílusból merítenek, akkor valóban igaz a lemezcím, de az összkép inkább kevesebb, mint több sajnos. Aki az első lemezt várja, lehet, hogy csalódni fog, de önmagában nézve ez egy nagyon korrekt nagykiadós bemutatkozás.
