Keith Morris újra él. Mit izélok, Keith Morris most már mindig élni fog. Rasztái loncsokban szakadhatnak le róla, berúghatják az orrát rajongói hatszor, saját legendás zenekara, a Circle Jerks, amivel a hardcore punk talán legelső közismert úttörője volt, lehányhatja, lefikázhatja a számait, még ki is rúghatja őt producerestül a rég ígért visszatérő albumból, mit neki! Ez az ember és (számunkra) „új” csapata egy erőgép. És az erejük, bár elsőre így tűnhet, nem az agresszív megszólalásban leledzik. Az OFF! ereje az autentikusság és a csattanósság. Erre épül az egész banda, és a Four EPs-t követő OFF!-al végre ténylegesen bemutatkozó albumuk – amik ketten már most kitesznek egy nagyon sűrű, nagyon intenzív életművet.
A fele eredetsztorit fent olvashatjátok. A másik fele annyi, hogy a néven említett producer és másod-dalszövegíró egyben a Burning Brides frontembere, Dimitri Coats lett, míg Steven Shane McDonald bassza a basszert a Red Krossból és a szintén zsigeri-vulgáris-primitív-poszt-hardcoreban utazó Mario Rubalacha veri alájuk a dropbeatet és váratlanul is jóleső lepörgetéseket, aki pedig a Rocket from the Cryptből lehet ismerős. Szóval ez egy vérbeli supergroup, maga a californiai hardcore-punk underground fortyogó bugyraiból. Szörfösbozontok, baseball-pólók, se keverő, se kordon, csak kézikamerás felvételek, és hatalmas esések, koncert elején valami arc felfújja föléjük a falra hogy OFF! - és robban. Évtizedes barátjuk, Michael Pettibon letisztult, flegma nihilt tükröző monokróm rajzaival is tökéletes szimbiózisban él az album, a tagok, a punk maga (ő tervezte a Black Flag logót is, gyerekek, nem véletlen).
Hatások? Azok (némi Motörheades masírozástól eltekintve) felölelik a teljes HC-punk őstörténet legszebb állomásait, a Black Flag elsöprő tagolatlan dühétől (ami itt némi idősödő, klimax-közeli cinizmussal párosul), a NOFX kedélyes leszaromságán és GG Allin scumfucking energiáján át a Total Chaos utcára zúdító szenvedélyéig minden van benne – de csak annyira, amennyire e zenekarok is visszanyúltak az ősforráshoz. Mert ez egy őserejű HC-punk album. Eredeti. Vadiúj régiség, a réginek tűnni akaró kacatok között.
Bár jómagam csak nem rég ismerkedek a hardcore-ral, s a mai előadók elsöprő többségét (elsősorban a hitelesség hiánya, másodsorban a túllihegett innovációk miatt) nem kedvelem, köztük egy kis igazgyöngyszem az OFF! muzsikája (ami elé, azért jól tudjuk, hogy az a bizonyos F*** betűs szócska odakívánkozik). Keith nem hörög, fröcsög görcsösen: tüzes spoken wordben ömleszti alig pár sor hosszú, velős véleményeit. Szerencsére egész érthetően artikulál, a dalszövegekből szikeéles, kiérlelt beszólások, útmutatások, megfigyelések csapkodnak mindenfelé a nagyvilágba, néha szinte költői igénnyel. Az OFF! nem vacakol. Gerjeszti a csöveket, megrázza kócait, és odacsap, ahogy kell. Lábjárató, mégsem parttalan, inkább dallamos-zajos darálás az egész. Szarnak a struktúrákra, szarnak saját gyökereikre is, csak felszabadultan odavetnek nekünk néhány koncot, és addig rángatják a félcsövekkel körbevett moshpitben orrunk előtt, amíg nem acsargunk: számonként alig akad 2-nél többször ismétlődő motívum, és 31-100 másodpercünk van dühbe jönni!
100 másodperc! … Épphogy meglobogtatják, mit tudnak, és már ki is húzzák a kábelt, mire épp belejöttünk volna a martens- vagy (legyünk stílszerűek) converse-koptatásba! De aztán máris jön még több lehengerlő, még tömörebb, még haragosabb mini-opusz; ki is fogynak, mint belőlünk a szusz. A zenekar legszembetűnőbb vonása, a hangbombákkal szórás válik gyengéjükké is. Tőlük tényleg nem bánnék kétszer ilyen hosszú számokat (ez bármi más zenekar esetében a nyáladzva elalvást garantálná – itt nem). Még 1-2 perces nótákkal se vesztenének töménységükből. Mert ez túl kevés. Nincs időnk belefeledkezni abba az ismerős, izzadt hangszerhúr szagú varázsba. Itt maradunk, kielégületlenül, felhúzva, mint a faltövében hagyott gruppi bugyija, értetlenül lesve, hogy ennyi?! Ez NEM elég még végigmenni skateparkon se se! Ez szadizmus!
A fentiek egyetemesen elmondhatóak hangzásukra, de különös szerkesztési ívek figyelhetők meg a 2 „nagy anyag” között: számomra épp a First4 számai tűntek – egyenként – összeszedettebbnek, megszerkesztettnek, fübemászóbbnak… Bár a végüket gyakran mintegy baltával csapják le, zavartan kenegetik szét, és kissé csalódottan nézünk utánuk. A számok még nem állnak össze koherens albummá: csak egymás mellé dobált, ízes vágták, gonosz viccek, aranyköpések maradnak, összefűző menet nélkül. 3,5/5
Ezt követte egy nyúlfarknyi limitált EP mindössze 2 nótával (Compared to what / Rotten Apple), egy „direkt bootlegesített” élő fellépés, a Live at Generation Records és egy split a méltán neves és nem kevésbé borult Melvinsszel. Ezek kiadási és terjedési módjai is mind remekül jellemzik az OFF! hozzáállását: gyorsan kinyomni a szart, ne is kelljen tovább szarakodni vele, majd nekiesni a következő adag kipréselésének. Az ön-című OFF! album első nyomásban kazettán (!!!) jelent meg, és inkább a klasszikus formák hívei: bakelitben és digitális terjesztésben hisznek, és hogy egy százalékot se kapjon az ipar, ami egyébként is, rohadjon meg. Minimalista sapkáikat, pólóikat olyan tősgyökeres californiai punkok hordják, mint Anthony Kiedis a RHCP-ból (egyik legnagyobb sztár-rajongójuk) – az ilyen tomboló bulikat elnézve ez nem is csoda:
A „nagylemez” valóban megérett munka: végignézve eddigi munkásságukat, világosan tetten érhető a nem pusztán tömör, hanem a kerek számokra, a belső ívekre építkezés iránti igény. Megszólalása már kaotikusabb, fülledtebb, sőt, néhol inkoherensebb, a szösszenetek struktúrái is rendhagyóbbak. Viszont a hangszerelése is egyértelmű, hogy okosabb: már nincsenek annyira tompára és hátra keverve a zenészek Keith hasogató hangja mögött – és van egy érezhetőbb ívük az első 4 Ep férchalmával szemben – és végre: csattanós zárások! No és, bár értem én, hogy ez a védjegyük, de annyira élvezetesebbek, emlékezetesebbek lennének mindezek 90-120 másodperc körüli játékidővel is, hogy csak na… (A 2. lemez 17:50-nél kezdődik!) 4,5/5
Az albumok aránybetegségein viszont könnyű felülemelkedni: ennek a bandának karca, zaja, szíve van. Oké, néha Keith is screamelhetne, hadd sustorogjon a shure-ba a haragja! Másba bele se lehet kötni: dalaik tökéletes szkeccsek a fel nem növő, meg nem törő, de egyre többet látó deszkáspunkok mindennapjairól, mikor már némi élettapasztalat, némi gondolati mélység is társul az ösztönös befakkoláshoz. Eszembe juttatta, miért a punkkal kezdtem anno a zenélést, miért lovalltam bele annyira magam: és ez a „miért” nem a skótkockás farzsebekre és tarajos tinipityákra mutat. Hanem arra, hogy 4 ember kiáll egy pincébe, és sebesen pörgeti-hörgeti, ami és ahogy jön. Bravó. Lett egy rajongójuk.
írta: Nemesúr / Nemes Márk
