Azt hiszem nem is kérdéses, hogy az alább taglalt új Faith No More lemez az egyik leginkább várt rockzenei anyag volt ebben az évben. Ezen belül pedig a nagy nevek közül én is ezt az albumot vártam leginkább. Pedig az idén új Slayer kiadvány is lesz. Akik nekem pontosan azt jelentik, mint amit a világnak a Beatles. Azonban tőlük mégsem várok olyan meglepetést, mint amit a Mike Patton vezette zenekar most megjelent Sol Invictus című, majdnem tizennyolc éve várt korongjától. Ugyanis a Faith No More egy bűvészdoboz, és a felette álló mágus, azaz Mike előzetes kijelentései szerint bármi előkerülhet belőle. Egy sikkes sétapálcára támaszkodó könnyed sanzon ugyanúgy, mint a reszelős gitároktól reszkető latexbe csomagolt kéjrabszolga kétségbeesett üvöltése. Ehhez jön még a mágus ezerarcú munkássága, ami arra enged következtetni, hogy karizmája épp olyan apró és kidolgozott részletekből áll, mint amilyenekből egy Hieronymus Bosch festmény épül fel, és ami szinte értelmezhetetlen nekünk földi halandóknak, mégis többet és többet akarunk belőle.

Szóval a varázsdoboz újra kitárult, és valóban nem lehetett tudni, hogy ami onnan ránk telepszik, az sötét puskacső, torz szerelem, édes gyermekhang, metsző metál, szalon funky, vagy fekete - fehér krimikhez illő jazz lesz-e? Én meg - mert merjünk nagyon álmodni mondják - azt reméltem, hogy ha róluk van szó, talán mindez jöhet együtt. Hiszen azt már korábban is tartották, hogy nincsenek és nem lehetnek határok. Nos, akkor előzékenyen elárulom, hogy én mindent megkaptam ettől a lemeztől amire vágytam. Nehéz két Faith No More albumot egymáshoz hasonlítani, de azt hiszem a mostani azon keresztül tökéletesen egybevág az előző három lemezzel, hogy nincs rajta még egy közömbös hangtöredék sem. Estemben pedig, habár a régi lemezeiket is szeretem, a Sol Invictus most pontosan annak szól aki ezután a tizennyolc év után én magam is vagyok, és így valahogy azt kezdtem érezni szinte azonnal ahogy hallgatni kezdtem, hogy egészen biztosan ez tőlük a kedvenc lemezem.

A címadó dal nyitánya fenséges zongorajáték, de nem andalíthat el, mert szinte azonnal érkeznek rá a pergő dobok, aztán még mielőtt felcsendülhetne a gitár Mike baritonja már olyan mélységet nyit meg, amitől máskor megijednél, de a beteljesülést elhozó refrénnel egyszerűen csak átlebegsz felette. A korábbról már ismert Superhero nem kevésbé monumentális. Itt azonban a hangsúlyos billentyű mellett már ott horzsol veszettül a gitár, amivel az ének ádázul felesel, mielőtt önmagával kezdene el üvölteni, miközben mindezt a ritmusszekció az egyre húzósabb tempóval tolja a szakadék széléig, majd rántja onnan vissza. Az utolsó két perc színtiszta kokain, vagy pornó, vagy amit akartok. Ezután szükség is volt egy kis könnyedségre, mert ha a Sunny Side Up laza funky gitárjai és lágy refrénje nem lenne képes feloldani a feszültséget, már az album tizedik percénél úgy éreznéd, hogy leéltél egy fél életet, mióta rányomtál a start gombra. Az érzelmi hullámvasút azonban nem áll le, ilyen könnyen azért nem szabadulsz. A ritmusszekció ismét álnok lüktetéssel ágyaz meg Mike hangjának, aki az ének árnyalataival úgy játszik az érzelmeiddel, mint a bábjátékos a torz vigyorú feslett marionettjeivel. A Separation Anxiety kétségtelenül az egyik legerősebb nóta. Bizonyságul, hogy habár húsz éve is azt hittük ennek az énekhangnak már nincs hova fejlődnie, most megtudhattuk, hogy volt. Nagyon is volt.

Aztán jött a Come of Shame, és már az első vészt sejtető gitártémánál félni kezdtem, hogy ez az a lemez amit, ha érzékeny vagy egyszerűen már nem bírsz el. Minden hangja vaksötét éjszakát üzen, és azt meséli el, hogy veled is éppúgy bármikor bármi megtörténhet. A szám második felében cseppnyi visszafogottság sincs, mindenki kiereszt mindent. Olyan ez mint egy igazi déli cowboy metál vágta. Az ezt követő Rise and Fall című nótában Mike Bordin dobos fesztelen pörgetései ismét nem adtak biztos támpontot, mert először szépen meggyőztek, hogy ez lesz végül az a bizonyos sanzon amit vártál, de mire hátradőlnél szembesülsz vele, hogy a tornádón még nem vagy túl, csak tett körülötted egy kört. Amitől pihenni majd csak a Black Friday hetvenes évek filmjeibe illő pszichedelikus popjánál tudsz. Ez a dal még jó üzleti alap lehet egy új Tarantino mozi összepattintásánál. A Motherfucker bizarr címe és indító témája ellenére egy dionüszoszi örömünnep. Habkönnyű neurózis, és kéjsóvár katarzis, semmi egyéb. A szintén briliáns billentyűkkel és angyalhanggal érkező Matador megdöbbentő szélsőségei sokkal érdekesebbek. Pedig ez még mindig nem egy borderline krízis, csak a baszottul groteszk zeneművészet csúcsragadozója játszik önmagában, és közben te is ott lehetsz. Az album utolsó dalának címe, From the Dead azt hiszem egészen találó. Ugyanis, ha átengedted magad neki, néhányszor biztos meghaltál, felkeltél, majd újra elvéreztél.

Még az év felénél sem járunk, de nálam egészen biztosan ez az anyag lesz az év lemeze. Utolsó három felmúlhatatlannak hitt lemezük fölött áll a Sol Invictus, ez tisztán érzékelhető már az első hallgatásnál. Ha pedig a Slayer nekem olyan, mint az új világnak a Beatles, akkor a Faith No More meg valami olyasmi, mint a tudománynak Nikola Tesla. Remélem hamarosan sikerül őket elcsípnem valahol élőben, mert az utolsó találkozásunknál a koncert felétől folyamatosan azon töprengtem, hogy a színpadra feldobott tornacsuka fűzőjét valóban megette-e Patton mester? És ez a morfondírozás távol tartott úgy emlékszem egy csomó érzelemtől amit még meg kellett volna élnem. Ezzel az albummal pedig úgy érzem jócskán be tudnám hozni a lemaradást.